Ficónak így sem lesz egyszerű élete. Jelen állás szerint ötfős többséggel a háta mögött kell kormányoznia, ráadásul az egyik koalíciós partner, a Háló már a tárgyalások alatt gyakorlatilag széthullott, egy frakció megalakításához sem maradt elegendő képviselője. Hogyan fog egy akolban eléldegélni Ján Slota volt pártja és Bugár Béla? Lesz-e megfelelő kompromisszumkészség Ficóban partnerei irányában, s kezelni tudja-e majd a felmerülő feszültségeket? Nem ehhez szokott ugyanis az elmúlt években.
Ugyanakkor a kifejezetten kiegyensúlyozottnak mondható magyar–szlovák államközi viszony azt mutatja, hogy Fico képes a pragmatikus politizálásra, ha ez megfelel az érdekeinek. Ebben bízhat a magyar–szlovák vegyespárt a koalíció jövőjét illetően.
De mire számíthat a felvidéki magyarság? Abban igaza van Bugárnak: eddig még ígéretek szintjén sem jelentek meg magyarokat érintő kérdések a mindenkori pozsonyi kormány prioritásai között, így a semmihez képest már előrelépést jelent annak rögzítése, hogy a kisebbségek megsegítése érdekében létrehozzák az állami Kisebbségi Alapot, átértékelik a szlovák nyelvoktatás módszertanát a magyar iskolákban, a vegyesen lakott területeken nem szűnnek meg a kis iskolák, és előrelépés várható a kétnyelvűség terén. Hogy mindebből mi valósul meg, arra csak a jövő ad választ. Azzal viszont Bugárnak tisztában kell lennie, hogy éppen a Most–Híd kormányzati szerepvállalása adhat felmentést Ficónak a nacionalista és magyarellenes vád alól. A legvalószínűbb egyébként a Fico által korábban is sokat hangoztatott status quo a kisebbségi ügyekben, azaz nem lesz javulás, de visszalépés sem a felvidéki magyarok jogait illetően. Ezzel párhuzamosan éppúgy elképzelhető valamilyen váratlan gesztus Ficótól, mint az SNS valós, magyarellenes énjének megnyilvánulása. Tény, a Most–Híd nélkül nincs többség, ami óriási zsarolási potenciált jelent Bugáréknak. Kis szépséghiba, hogy a Ficóékkal való összeborulás miatt egyre népszerűtlenebb vegyespártnak hiányzik a legkevésbé egy idő előtti választás, így a gyors hátraarc öngyilkos hajlamot is feltételezne. A felvidéki magyarok szempontjából az sem mellékes, miként alakul a harmadszori bukással súlyos válságba került Magyar Közösség Pártjának jövője. Felismerik-e a pártban a sorozatos kudarc okait, s alapvető változások következnek, vagy csupán kárörvendve arra várnak, hogy Bugárék elveszítsék szavazóikat, ők pedig jobb híján visszataláljanak a magyar formációhoz? Mert az együttműködés, összefogás óhajának kinyilatkoztatása a nullával egyenlő, ha nincs mögötte a magyarság jelenlegi állapotához – beleértve az erőteljes asszimilációs folyamatokat – alkalmazkodó stratégia, s nincsenek azt hitelesen közvetítő szószólók.
