Pikáns szalámival és csípős paprikával készül a Zsolt pizza egy somorjai vendéglőben. A politika iránt élénken érdeklődő tulajdonos azután bővítette étlapját a magyaros kínálattal, hogy a Most–Híd egyik képviselője bejelentette, kilép a Bugár Béla vezette formációból és annak parlamenti frakciójából. Az ok: nem adja a nevét a magyar–szlovák vegyespárt és Robert Fico összebútorozásához. A Most–Híd döntése főleg a párt szlovák támogatói körében verte ki a biztosítékot, de az még Bugár legfanatikusabb felvidéki magyar rajongói körében is megütközést keltett, hogy a négyes koalícióban a magyarfalóból mára „csupán” nacionalistává szelídült Szlovák Nemzeti Párt (SNS) jelenléte sem zavarja a vegyespártot. Egy nagyon friss felmérés szerint Bugáréknak már komoly gondot jelentene a bejutási küszöb átlépése, azaz tíz nap alatt közel másfél százalékot vesztettek támogatottságukból.
A naiv szavazók, az álmodozó értelmiségiek és a politika ügyeskedő világa között Szlovákiában is óriási a szakadék. Pozsonyban Mikulás Dzurinda kormányzása, s az általa vezetett Szlovák Demokratikus Keresztény Unió összeomlása óta nem beszélhetünk karakteres jobbközép erőről, de általában olyan erőről sem, amely eséllyel veheti fel a harcot a poszkommunista Fico populista, nacionalista retorikájával. Iveta Radicová közel két évig araszolgató, színes koalíciós kabinetje volt a leglátványosabb példája annak, milyen félresikerült eredményt hozhat az, amikor félamatőrök, kávéházi politizálók és egyetemi katedrák mögül érkezők kezébe pottyan a hatalom. Bár Fico a mostani választáson a vártnál rosszabbul szerepelt, s matematikailag valóban megvolt a lehetőség a leváltására, az elemzők a voksolás másnapján sem fogadtak nagy tételben egy száz felé húzó, hiperérzékeny pártkollekció összefogására. A választások éjszakáján a Most–Híd eredményváró rendezvényére is ellátogattam: a párt jólértesültjei már akkor biztosra vették, hogy Fico hatalmon marad, miután kedvére mazsolázgat majd magának koalíciós partnereket az összefogásra képtelen ellenzéki erők soraiból.
Ficónak így sem lesz egyszerű élete. Jelen állás szerint ötfős többséggel a háta mögött kell kormányoznia, ráadásul az egyik koalíciós partner, a Háló már a tárgyalások alatt gyakorlatilag széthullott, egy frakció megalakításához sem maradt elegendő képviselője. Hogyan fog egy akolban eléldegélni Ján Slota volt pártja és Bugár Béla? Lesz-e megfelelő kompromisszumkészség Ficóban partnerei irányában, s kezelni tudja-e majd a felmerülő feszültségeket? Nem ehhez szokott ugyanis az elmúlt években.
Ugyanakkor a kifejezetten kiegyensúlyozottnak mondható magyar–szlovák államközi viszony azt mutatja, hogy Fico képes a pragmatikus politizálásra, ha ez megfelel az érdekeinek. Ebben bízhat a magyar–szlovák vegyespárt a koalíció jövőjét illetően.
De mire számíthat a felvidéki magyarság? Abban igaza van Bugárnak: eddig még ígéretek szintjén sem jelentek meg magyarokat érintő kérdések a mindenkori pozsonyi kormány prioritásai között, így a semmihez képest már előrelépést jelent annak rögzítése, hogy a kisebbségek megsegítése érdekében létrehozzák az állami Kisebbségi Alapot, átértékelik a szlovák nyelvoktatás módszertanát a magyar iskolákban, a vegyesen lakott területeken nem szűnnek meg a kis iskolák, és előrelépés várható a kétnyelvűség terén. Hogy mindebből mi valósul meg, arra csak a jövő ad választ. Azzal viszont Bugárnak tisztában kell lennie, hogy éppen a Most–Híd kormányzati szerepvállalása adhat felmentést Ficónak a nacionalista és magyarellenes vád alól. A legvalószínűbb egyébként a Fico által korábban is sokat hangoztatott status quo a kisebbségi ügyekben, azaz nem lesz javulás, de visszalépés sem a felvidéki magyarok jogait illetően. Ezzel párhuzamosan éppúgy elképzelhető valamilyen váratlan gesztus Ficótól, mint az SNS valós, magyarellenes énjének megnyilvánulása. Tény, a Most–Híd nélkül nincs többség, ami óriási zsarolási potenciált jelent Bugáréknak. Kis szépséghiba, hogy a Ficóékkal való összeborulás miatt egyre népszerűtlenebb vegyespártnak hiányzik a legkevésbé egy idő előtti választás, így a gyors hátraarc öngyilkos hajlamot is feltételezne. A felvidéki magyarok szempontjából az sem mellékes, miként alakul a harmadszori bukással súlyos válságba került Magyar Közösség Pártjának jövője. Felismerik-e a pártban a sorozatos kudarc okait, s alapvető változások következnek, vagy csupán kárörvendve arra várnak, hogy Bugárék elveszítsék szavazóikat, ők pedig jobb híján visszataláljanak a magyar formációhoz? Mert az együttműködés, összefogás óhajának kinyilatkoztatása a nullával egyenlő, ha nincs mögötte a magyarság jelenlegi állapotához – beleértve az erőteljes asszimilációs folyamatokat – alkalmazkodó stratégia, s nincsenek azt hitelesen közvetítő szószólók.
