A 133 napos vörösterror áldozatainak listáját böngészve feltűnik, hogy elég sok vöröskatonát végeztek ki a forradalmi törvényszék (rögtönítélő bíróság) ítélete alapján fosztogatásért. Ebből a tényből akár arra is következtethetnénk, hogy tilos volt számukra a fosztogatás, de ez csak részben igaz. A vöröskatona tízparancsolata című szabályzatsűrítmény ebben a tárgyban is egyértelmű eligazítást ad: „Ne vedd el a gazdagnak házát, ökrét, földjét, ékszerét. Bízd ezt a Tanácsköztársaságra. Csakis így lehet minden a tied és a testvéreidé, a munkásé és a földműves-szegényé.” Ennek alapján az a katona, akit fosztogatásért agyonlőttek, nem a terrorista önkény áldozata lett, hanem törvényes eljárás nyomán részesült a legsúlyosabb büntetésben. Ám ez sem állja meg a helyét, mert dr. Váry Albert koronaügyész-helyettes – aki a kommunista rémuralom vérengzéseinek dokumentumait összegyűjtötte – a forradalmi törvényszékek eljárásait sokkal inkább tartotta lincselésnek, mint az igazságszolgáltatás megnyilvánulásának.
Az éppen 97 évvel ezelőtt, 1919. március 21-én kikiáltott Tanácsköztársaság valóban megtett mindent, hogy a lehető legrövidebb idő alatt gyökerestül felforgassa mindenkinek az életét. A hatalmat megragadó Forradalmi Kormányzótanács első intézkedései közé tartozott, hogy megszűntnek nyilvánította az addigi közigazgatás összes szervezetét. Megszüntették a rendvédelmi szerveket, felfüggesztették a folyamatban lévő ügyeket – legtöbbjüket csak a bukás után vették elő újra –, de már március 26-án felállították a Vörös Őrséget, amely a forradalom központi nyomozó szerve volt, s kizárólag a hatalom ellenségeinek megrendszabályozásával foglalkozott. Hasonlóképp megszüntették a bíróságokat, és a szocialista igazságszolgáltatás szellemében új típusú népbíráskodást vezettek be.
A közigazgatás a helyi munkástanácsok irányítása alá került. A tanácsokat országszerte április 7-én választották meg. Miként a Tanácsköztársaság alkotmánya meghatározta: „A proletárság a tanácsokban gyakorol minden központi és helyi hatalmat.” Egy másik bekezdés azt mondta ki, hogy „A munkások, katonák és földművesek tanácsaiban a dolgozó nép hozza a törvényeket, hajtja azokat végre és bíráskodik azok megszegői felett”. Ebből következett, hogy a tanácsok állították fel a forradalmi törvényszékeket, amelyeknek egy elnök és két ülnök volt a tagja. A törvénykezésben való részvételhez semmilyen jogi ismeret nem szükségeltetett, hiszen mint Kun Béla írta: „Nem a függetlenség mázával leplezett burzsoá bírák alkalmazzák a vagyonos osztály érdekében hozott törvényeket, hanem a tanácskörzetekből alakult forradalmi bíróság ítélkezik a forradalmi rend megszegői fölött.”
A vádat a vádbiztosok képviselték. Ők a szocialista törvényesség védelmére voltak hivatva, ezért nemcsak a vádhatóság, hanem a védelem feladatát is ellátták! Védőre ilyenformán nem is volt szükség, bár aki vádlottként ragaszkodott hozzá, az állíthatott védőügyvédet, de a törvények súlyosbító körülménynek értékelték a proletariátussal szembeni efféle bizalmatlanságot. Ékes példája a védő szerepének Wohlmuth Ferenc Császár községi plébános pere, akit ellenforradalmi tevékenység vádjával állítottak a forradalmi törvényszék elé. A plébános mellé kirendeltek egy védőt, akinek annyi volt az összes ténykedése, hogy az agyonlövés helyett a csendesebb kötél általi kivégzést javasolta, amely kérés meghallgatásra talált. Nem csodálkozhatunk, hogy dr. Váry Albert az efféle bírósági eljárásokat köztörvényes bűncselekményeknek, az elítélteket pedig a terror áldozatainak tartotta.
A Tanácsköztársaság alkotta meg Magyarország első írott – jogi szakszóval „chartális” – alaptörvényét. Hatalomra jutásuk után már két héten belül kihirdették az első, ideiglenes alkotmányt, majd azt kibővítve, június 23-án elkészítették a végleges alaptörvényt is. A választójogi szabályozásban kimondatott: csak a dolgozó népnek van választójoga. Elvileg először vált általánossá hazánkban a választójog, de egyidejűleg kirekesztette a voksolásból azokat, akik nem a két kezük munkájából éltek: a tőkepénzeseket, a kereskedőket, a lelkészeket és a szerzeteseket, megközelítőleg a lakosság felét. Viszont az ideiglenes alkotmányban még nem, de a véglegesben már kiterjesztették az aktív és passzív választójogot más országok állampolgáraira is, ha Magyarországon laktak, és kétkezi dolgozók voltak.
A Tanácsköztársaságról hosszú ideig nem jelent meg sem szakmai, sem ismeretterjesztő célú történeti monográfia. Végül a harmincadik évfordulóra, 1949-ben kiadtak egy ünnepi albumot, hogy úgymond az ellenforradalmi időszak rágalmai és hazugságai után végre az igazság is megjelenjék. Ebben a kötetben nemcsak Rákosi Mátyást tették meg a Tanácsköztársaság vezetőjévé, hanem Kun Bélát is tökéletesen kiiktatták a történetből. Csak egyetlen, apró betűs lábjegyzetben szerepelt a neve. Akkor éppen az volt az érvényes igazság.
