Amikor 2015 januárjában a Kouachi fivérek gyakorlatilag kivégezték a Charlie Hebdo szerkesztőségét, a globális mozgalomból individualistán kivonva magam, egy törtpillanatra sem jutott eszembe, hogy „Charlie én vagyok”. A tizenkét halott az persze tizenkét halott, de azért fölmerült bennem, hogy a hajdani evangélikus lelkész magasra tört lányában vajon felötlött-e az a kósza gondolat, hogy talán mégsem kellene ilyen mértékben szolidaritást vállalnia a kétes értékeket valló szerkesztőséggel. Kit, milyen rétegeket, milyen ösztönöket szolgáltak ki a karikaturisták? Milyen civilizációs szinten rekedtek meg, és biztos-e, hogy az általuk fölkeltett indulatok „európai értékeket” jelentenek? Nem inkább azokat támadták? Nem krónikus felsőbbrendűségi komplexusról árulkodik az a nyugati cinizmus, amely szerint Mohamed gúnyolása rendben van, Jézusé pedig állandó program lehet, a keresztények úgyis kétezer éve napirenden tartják a megbocsátást, hát akkor hadd gyakorolják?
A Charlie Hebdo karikaturistáinak mi idehaza főleg az iszlámot gúnyoló rajzaikról értesültünk, pedig volt nekik bőven a kereszténységet gúnyoló címlapjuk is. Ezek közül is az egyik legízléstelenebb az, ahol egy tripla melegszex jegyében a Teremtővel Jézus, vele pedig a Szentlélek létesít sajátos viszonyt a rajzon, amelytől ökumenikus alapon inkább hányhatnékunk támad, mint hogy el tudnánk mosolyodni. Az ilyen rajzok megerősítenek abban, hogy az ízléstelenséggel soha, semmilyen megfontolásból nem kell azonosulni. S bár a szerkesztőség tagjai rút halállal haltak szegények mind a tizenketten, mert a bosszú nem kegyelmezett nekik, ettől még nem kellene meghirdetni az arányérzéküket elvesztett, alantas ösztönökre alapozó karikaturistákhoz való hasonlósági programot.
Mindenkit sajnálat illet, akinek erőszakkal elveszik az életét, de önmagában a halál nem ok a tiszteletre. Akit életében nem tiszteltem, azt halálában sem fogom. A Jyllands-Postenbe Mohamed-karikatúrát rajzoló Kurt Westergaardért sem vérzett a szívem, amikor 2008-ban muszlim szélsőségesek gyilkos szándékai miatt a dán rendőrség védelmére szorult. Miközben persze magától értetődik, hogy zsoldja ezeknek az embereknek nem lehet a halál, hiszen ha az ízléstelenségért kivégzés járna, fél Európa lakatlan területté válna.
A píszínek talán igen, de a korrektségnek már nem felel meg, hogy tiszteld az én cinizmusomat, én meg belerúgok a te prófétádba. Aki nem a civilizációk harcára esküszik, hanem egymásmellettiségük békéjére vágyna, az nem űz gúnyt abból, amiben egy másik ember hisz, tartozzék bármely nációhoz, s gyakorolja bármelyik vallást. Ha saját hitem iránt tiszteletet vagy legalább toleranciát szeretnék, akkor megadom másnak is, vagy legalább tolerálom a hitét. Kiábrándító, hogy a sulykolt „másság” már-már vakságot követelő tisztelete tud társulni nemzetiségi, a szexuális orientáció szerinti és minden egyéb jellegű kisebbséggel, vonatkozhat bőrszínre is, de furcsamód sosem társul a más hiten lévő tiszteletével, pedig annak komoly hozadéka lenne.
A német ZDF-es kabaréban egy fiatalember, bizonyos Jan Böhmermann humorista elhitte, hogy a globális szarkazmus jegyében bármin lehet gúnyolódni, meg alighanem elege is volt az Erdogan török elnök előtti hajbókolásból (utóbbiban sokan egyetértenek vele). Bizonyára azt gondolta, hogy mivel ő végül is nem a Bundestagban szónokol, hanem egy kabaréban viccesnek kell lennie, elengedheti magát. Előadta az azóta szép pályát befutott, végtelenül ízléstelen versikét Erdogan és a kecskék fantáziadús kontaktusáról, számítva arra, hogy a nézőközönség majd dől a röhögéstől. Követte a dán karikaturista kétes értékű merészségét, követte a kivégzett párizsi szerkesztőség gyakorlatát, azt hitte, az ősi recept, a „mi viccelünk, ők szívjanak” majd ezúttal is beválik, hisz a Charlie Hebdótól Voltaire igazán csak egy macskaugrás. Nyilván azt gondolta, minél gátlástalanabb, annál bátrabbnak számít az ízléstelenségben naponta kérgesre edzett közönség előtt.
Tévedett. Böhmermann úr elfelejtkezett a nagypolitikáról. Elfelejtette, hogy Európa a saját tehetetlensége miatt most éppen a nyugati sajtóban gyakran „szultánnak” nevezett Erdogan előtt vonaglik (ha kell, még mekegni is fog), nehogy Törökország a kontinensre ereszszen a behívott másfél mellé még egymillió migránst, amibe már belebukhat a német kancellár. Lám, ilyen a német vendégszeretet: hol hív, hol küld, hol pedig cserélget. Örkény István ma azt írná: maradék NATO-kerítés bontatlan csomagolásban eladó, regisztrálatlan szír által korábban lakott albérleti szoba alig 900 kilométerre a Brandenburgi kaputól kiadó regisztrált szírnek, nőt felhozni nem lehet, özvegy Varsányiné.
Amúgy érdekelne, hogy az Erdogant érintő gúnyversikén hányan akadtak volna fönn korábban, a Törökországban veszteglő két és fél millió szír menekült érkezése előtt.
