Elkészült az Irinyi-terv. A feldolgozóipar aránya Magyarországon a mai 23,5-ről 2020-ra a GDP 30 százalékára fog emelkedni. Mi ez? Atavizmus? A történelem kerekének visszaforgatása? Az Európai Unióban 2011-ben a feldolgozóipar a GDP 15,5 százalékát adta (a tendencia csökkenő, 2001-ben még 18 százalék volt). Kritikusai azzal vádolják a kormányt, hogy szembemegy a nyilvánvaló nemzetközi trendekkel: 2001-ben az EU-ban a költségvetésből finanszírozott jóléti és a kereskedelmi szolgáltatások aránya a GDP-ben külön-külön még hasonló volt a feldolgozóiparéhoz, 2011-re azonban az előbbiek aránya nőtt, miközben az iparé az említett mértékben csökkent.
A kérdés azonban bonyolultabb annál, mintsem hogy egyszerűen kijelenthessük: a feldolgozóipar a gazdasági lecsúszás hordozója, a szolgáltatások pedig a felemelkedésé. Az informatika (és idővel majd a mikrobiológia is) mindenhová behatol, és idejétmúlttá válik az a kategorizálás, amely a szolgáltatásokat tette meg a fejlődés csúcsának. Az ipar már nem az az alacsony képzettségen és béreken alapuló ágazat, mint korábban volt. Az intelligens robotok, okosgyárak, online szervizelés és informatikailag összekapcsolt eszközök rendszerét negyedik ipari forradalomnak (industrialization 4.0) nevezik. A tömegtermelés mellett az új technológiák lehetővé teszik a termékek egyéni igényekre szabott gyártását is. A negyedik iparosítási hullám összekapcsolja a fizikai világot a virtuálissal, és kihasználja a „big data”, az internet adta adatbőség lehetőségeit.
A múlt század kilencvenes éveire Kína a világ legnagyobb iparcikkgyártó és -exportáló országa lett. Még azelőtt Amerika és a fejlett Európa – látván a feltörekvő országok sikereit – arra a következtetésre jutott, hogy „hagyjuk a fejlődőket acélt, textilt és autót gyártani, mi majd átállunk a tudás- és technológiaigényes ágazatokra”. A 2008-ban kitört válság azonban Nyugaton sokkal súlyosabb volt, mint Keleten. Ez nem csak azzal magyarázható, hogy a bankszektor és a pénzügyi szolgáltatások a nyugati piacgazdaságokban nagyobb szerepet játszanak, mint a keletiekben, és az onnan kiinduló válság természetszerűleg jobban sújtotta a nyugati országokat. (Az Egyesült Államokban például a válság előtt a megtermelt profit negyedét a bank- és pénzügyi szektor adta.) A Kelet „válságállósága” azzal is magyarázható, hogy gazdasága – főként Kínáé – nagyrészt a feldolgozóiparra épült. Miközben a feldolgozóipar részesedése a GDP-ben a fejlett „ipari” országokban tartósan csökkent, Kínában nőtt, Japánban pedig a részaránycsökkenés jóval magasabb szint mellett ment végbe. Európában Németországot is kevésbé sújtotta a visszaesés, mert ott az ipar aránya jellemzően magasabb, mint máshol – közel 26 százalék –, és nem csökkent. A német iparpolitika élen jár az informá-ciós technológiák alkalmazásában, a német gyáriparosok a Szilíciumvölgybe küldik tanulni a menedzsereket. Ezért a válság után mind Európában, mind Amerikában felvetődött az újraiparosítás gondolata. A reindusztrializáció nem magyar találmány.
Az amerikai közgazdászok bevallották, hogy „átadtuk a feldolgozóipart a fejlődőknek, és ez most gondot okoz”. Dilemma elé kerültek: az innovációkba, az új technológiákba fektetnek, vagy felélesztik az elhalásra ítélt iparágakat. Detroit tönkrement autóiparát nem lehet csak szolgáltatásokkal és csúcstechnikával pótolni. És nem csak Detroit került bajba, amerikai nagyvárosok sora, Cincinattitól St. Louisig. Az újraiparosítást összekötik a lokális fejlesztéssel – a helyi gyártás automatizálásával, az ellátási láncok megerősítésével, a képződött hulladék újrafelhasználásával –, és a törekvést „új regionalizmusnak” nevezik. Európában az újraiparosításnak az a vezérmotívuma, hogy a modern gazdaságnak szüksége van a tudásalapú, versenyképes feldolgozóiparra. De más megfontolások is közrejátszanak: Kína és a feltörekvők felemelkedésének alapja az iparcikkexport volt. Ahogy azonban a fogyasztói igények növekednek ezekben az országokban, úgy mérséklődik az exportjuk, és ez veszélyezteti a fejlettek iparcikkellátását. A reindusztrializáció mellett szóló érv a globális együttműködés szállítási költségeinek a mérséklése is – amely azonban most, a 30 dollár alatti olajárnál nem játszik szerepet.
A magyar kormány iparfejlesztési stratégiája tehát beleillik a legújabb nemzetközi trendekbe, azzal a különbséggel, hogy itt nem újraéleszteni kell az ipart, hanem magasabb technikai szintre emelni. Ebből kiindulva az oktatásban a szakképzés irányába történt eltolódás is igazolható, sőt előrelátásra utaló törekvés.
Gerő Ernő, a koalíciós kormány kommunista közlekedési minisztere 1947-ben kiadta a jelszót: Arccal a vasút felé! Az iparban pedig hamarosan elkezdődött a szovjet mintájú nehéziparosítás. Az ipari csúcstechnológiát akkortájt az esztergagép képviselte. Ma már csak múzeumokban vagy néhány kisiparos pinceműhelyében látni belőle. Kedves bírálók, haladjunk a korral! Azzal vádolni a kormányt, hogy iparfejlesztési tervei a gazdasági lemaradást szolgálják, rosszindulatú, tudatlan, félrevezető kritika. Nem az ipari forradalom struktúráinak és technológiáinak a felélesztéséről van szó, hanem arról, hogy a modern gazdaságnak szüksége van a tudásalapú, versenyképes feldolgozóiparra.
A szerző közgazdász, társadalomkutató
