Az elmúlt években többször is írtam a demokrácia minősége szempontjából két kulcsfogalomról: az állampolgári nevelésről és a társadalmi kohézióról. Hasonlóan tették ezt kollégáim abban az elemzőcégben, amelyben dolgozunk. Nem állítanám, hogy túlságosan nagy előrelépést sikerült volna elérnünk; a magyar társadalom nemigen ismeri egyik fogalmat sem. Holott Magyarországon állítólag egy nyugatos demokratizálódás zajlott le. Csakhogy aki nem ismeri az állampolgári nevelés és a társadalmi kohézió felbecsülhetetlen szerepét egy demokratikus rendszer kiteljesedésében, az vajmi keveset tud a nyugat-európai liberális demokráciákról. Természetesen nem gondolom, hogy én birtokolnám a bölcsek kövét. De néhány szemponttal hozzájárulhatok ahhoz, hogy újragondoljuk eddigi szempontjainkat, és rájöjjünk: jelenlegi értelmezési kereteink szűkek és sematikusak. Ha valóban fontos számunkra a Nyugat, akkor e két kulcskategóriával sokat kell foglalkoznunk.
Induljunk ki abból, hogy két alapfogalmunk, az állampolgári nevelés (az, hogy egy ország lakosai felkészültek legyenek demokráciából) és társadalmi kohézió (az, hogy a társadalom széttartó csoportjai között legyen egy számottevő egység) a nyugati civilizáció hosszú idő alatt kifejlesztett alapvető sajátossága. Az a társadalom tud felemelkedni, adaptálódni a változásokhoz, amely történelme során kifejlesztett valamilyen közösségi önképet, és amely folyamatosan arra készteti tagjait, hogy gondoljanak valamit önmagukról és erről a közösségről. A Nyugat lényege ez.
Sajnos Magyarországon egyikről sem tudjuk, mi fán terem. Az állampolgári nevelést nagy ívben elkerülő magyar politika és társadalom az elmúlt 25 évben ugyanolyan atomizált maradt, mint amilyen a demokrácia indulásánál volt, s amiről például Hankiss Elemér is írt már a 80-as években. Holott a társadalmi kohézió fontosságára nyugati gondolkodók már a 90-es évek első felében felhívták a demokratizálódó kelet-közép-európai országok érintettjeinek figyelmét. Nagyjából hasztalanul: sem a nevelés, sem az erre épülő kohézió megteremtésének igénye nem került nálunk az érdeklődés homlokterébe. Ezzel Magyarország – talán tudatában sem lévén a dolognak – „önként és dalolva” mondott le az egyik legkomolyabb nyugat-európai modernizációs erőforrásról, arról, hogy az egész társadalomnak tudatossá kell válnia ahhoz, hogy élni tudjon a liberális demokrácia adta erőforrásokkal.
Ha a társadalom jelentős része (mert senki sem szocializálja erre) alig részesedik a szabadság értékeiből, a demokrácia – hiába szeretné a politikai osztály – nem lesz fejlődőképes, és megreked. A fejlődésképtelenség nem abból adódik, hogy ne lennének meg az úgy-ahogy működő demokratikus, sőt liberális alapintézmények, hanem abból, hogy nincs elegendő együttműködés a járulékos intézmények létrehozatalára. Ez esetben pedig az egész oktatási rendszer nem tesz mást, mint konzerválja az atomizált, a liberális demokráciához alig kötődő állampolgári népességet. S bizony ebben a kockás ingesek forradalmi hevülete sem biztos, hogy érdemi változást hoz majd.
Az, hogy ilyen járulékos – például az oktatási szisztémát új alapra állítani képes – intézményrendszer (és ennek következményeképpen a demokratikus állampolgári nevelés) nem jött létre, több okkal magyarázható. Az egyik az a korszellem, amelyben az elmúlt évtizedeket leéltük.
Sem a rendszerváltást kívülről támogató nyugat-európai elitek, sem a magyar rendszerváltó erők nem gondolták ugyanis, hogy a demokrácia intézményes megteremtésén túl nekik olyan teendőik is lennének, amelyek társadalmi méretűek. A korszellem azt diktálta, hogy senki ne törekedjék a társadalmat fölülről, mesterséges eszközökkel boldogítani. És ez elvben jogos is, hiszen a társadalom egységesebbé, együttműködőbbé tétele Nyugat-Európában sem fölülről történt, hanem hosszú évszázadok történelmi munkája által. S ebben a folyamatban a társadalom különféle csoportjai rendkívül fontos szerepet játszottak. Az persze tény, hogy az államnak is megvoltak a maga feladatai, s egyáltalán nem igaz, hogy a nyugati liberális demokráciák csak az egyéni, az államtól független (netán szemben álló) individuális normákra épülnek. A demokrácia közösségi vonatkozásaira már Alexis de Tocqueville is felhívja a figyelmünket „A demokrácia Amerikában” című, majdnem kétszáz évvel ezelőtti könyvében, de nálunk az ideológiai nevelés hagyománya, az attól való rettegés, hogy egy demokráciában nem lehet megmondani az embereknek, hogy mit csináljanak, oda vezetett, hogy a kohézióteremtés projektje teljesen kihullott a politikai osztály látóköréből.
Az egyoldalúan fölülről való integrálásra ott volt két masszívan negatív példa, a Kádár- és a Horthy-rendszer. Ezek olyannyira elrettentő tapasztalatok voltak, hogy a rendszerváltók mindent akartak, csak nem beavatkozni a társadalom saját szövetébe. Erre a tartózkodásra ösztönözte őket az is, hogy a kelet-közép-európai rendszerváltásokat támogató nyugati erők sem „írták elő” a volt szocialista országok újsütetű demokratikus elitjeinek, hogy legyenek markáns terveik a társadalmi kohézió növelésére. Úgy vélték: a puha diktatúrák után létrejövő demokráciákban a fejlődéshez szükséges társadalmi kohézió már megvan, hiszen másképpen nem fogalmazódhatott volna meg a demokratizálás közös terve.
Mindez két szempontból is érdekes: egyrészt ez nagyon más stratégia volt a Nyugat részéről, mint amit az Egyesült Államok követett 1945 után, Németország demokratizálásában. Akkor az volt az uralkodó amerikai felfogás, hogy a meghaladni kívánt kemény (nemzeti szocialista) diktatúrából csak akkor lehet sikeres demokráciát építeni, ha nagyon nagy gondot fordítanak az állampolgárok (át)nevelésére, az oktatás új alapokra helyezésére. Keveset beszélünk róla, hogy az amerikai segítség nem csak a gazdaságot reorganizáló Marshall-tervben testesült meg, hanem az emberi alapok, a demokratikus embereszmény megfogalmazásában is. Ennek segítségével pedig az 1960-as évekre megfelelő mértékű társadalmi kohéziót is sikerült elérniük. A kezdeti befektetés tehát megtérült: azok az alapok, amelyeket az 50-es évektől lefektettek, lehetővé tették, hogy Németországban folyamatosan megfogalmazzák, milyen állampolgári eszményeket tartanak követendőnek.
Másrészt kevés figyelem fordítódott az átmenet idején a demokrácia szélesebb társadalmi dimenziójára. A manapság úton-útfélen használt „civil” szó 25 évvel ezelőtt szinte teljesen hiányzik. Mára viszont teljesen megfordult a helyzet. 2014 őszétől (a netadós tüntetéstől kezdődően) teljesen más paradigmában vagyunk: a pártok (főképpen az ellenzéki pártok) leértékelődtek, és mindent elural a civil dimenzió. Ebben azonban én hajlamos vagyok – a spontaneitáson túl – észlelni egy geopolitikai komponenst is: az Egyesült Államok és a Nyugat rájött, hogy az 1990 körül magukra hagyott új demokráciák nem fognak tudni olyan típusú állampolgári nevelési és kohézióteremtési fordulatot végrehajtani, mint azt a német példa és a korábbi demokratizálódások kapcsán láttuk. Mintha most jöttek volna rá arra, hogy 1990 környékén rosszul mérték föl az új demokráciák önfejlesztő kapacitását. Azt is mondhatnánk tehát, hogy ami most zajlik, az egy „pótlólagos forradalom”, hogy a kelet-közép-európai átmenetekből 25 éve „kimaradt” komponenseket utólag valahogyan pótolják.
A Fidesz már 2010 előtt felismerte, hogy nem jó ez így. Felismerése helyes. De 2010 utáni kormányzása a másik oldalból a fölülről jövő, erőszakolt változtatások rémét idézi föl. S az ellenzéknek ebben a tekintetben igaza van: a magyar jobboldal egyedül sosem tudja elfogadtatni, hogy a társadalmi kohézió megteremtésére szükség van, és azt éppenséggel a Fidesz fogja előmozdítani.
Attól tartok, a mai kormánypárt és a mai ellenzék (akár megcserélt szerepben) nem lesz képes kimozdítani minket a magyar politikai hagyomány gerincét képező alkotmányos küzdelmekből. Ilyen alkotmányos harcoktól hangos ma a magyar közélet, és még az lesz sokáig, ha csak valamikor, valakik nem tudnak ezekkel az alkotmányos harcokkal szemben valamilyen értelmes alternatívát állítani. Ilyen értelmes alternatíva (lenne) a demokratikus állampolgári nevelés és a demokratikus társadalmi kohézió programja. E program kereteinek kiformálásában a rivális felek kölcsönösen érdekeltek lehetnének. Már ha rájönnek: mai problémáink döntő része abból fakad, hogy nem, vagy felületesen értjük a Nyugatot, s annak lényegéből épp annak lényegét nem értjük. 1990-ben elég volt annyit értenünk a Nyugatból, hogy átültessük annak néhány intézményét. Ma már ez nemcsak hogy kevés, hanem félre is viszi gondolkodásunk irányát. 25 éves tapasztalatunk alapján elmondhatjuk: a formális demokratikus intézmények bevezetése nem tette demokratikussá a magyar társadalmat. A közéletben pedig egyáltalán nem jutottunk el addig, hogy a nyugati tapasztalatok valódi lényegét feldolgozzuk.
Ilyen tapasztalatok híján marad a politikai szereplők dulakodása mint egyetlen viszonyítási pont. A mai kormányban túlteng a közösségi elem, s kevéssé érzékeny az egyéni motívumokra. Az ellenzék éppen fordítva. Két, egymással inkompatibilis politikai világ acsarkodik egymásra, holott Magyarországnak új kiindulópontokra van szüksége. Leegyszerűsítve arra, hogy felismerjük: (liberális) demokráciát demokraták nélkül építeni nem lehet. S a hőn vágyott társadalmi kohézió alapja ugyanez. A magyar demokrácia – mint azt 2014-es könyvem címében megfogalmaztam – jelen formájában „alaptalan”. A politikai intézmények felől körül van bástyázva, de hiányoznak a társadalmi alapjai.
A legnagyobb pótlólagos forradalom tehát előttünk áll: új szemlélettel kell beruháznunk az állampolgárokba, s a demokráciában való élésre felkészített emberekkel kell megkísérelni az eljutást a nyugati társadalmak átlagos kohéziós szintjére. Persze azt is látjuk a migrációs válság kapcsán, hogy a kohézió ott is meglehetősen sérülékeny, és ott is újra kell szőni a szálakat. De ott legalább van mire támaszkodni. Nálunk nagyon kevés a felhasználható hagyomány. Viszont az állampolgári nevelés és kohézióteremtés civilizációs vívmányai nélkül továbbra is a magországok perifériája leszünk – hiába vagyunk az EU-n belül.
A szerző politológus
