Csernobil figyelmeztetése

A felrobbant reaktorból kiszabaduló fűtőanyag részecskéi szinte egész Európát beterítették.

A mai Ukrajna területén működő csernobili atomerőmű négyes blokkja 1986. április 26-án hajnalban felrobbant. Az atomkatasztrófa évfordulóin újból megpróbáljuk átgondolni a megmagyarázhatatlant, megérteni a felfoghatatlant.

A csernobili atomerőmű-baleset és az érintettek tragédiája még harminc évvel az események után is számos kérdést vet fel, például azt, hogy mennyire biztonságosak az atomerőművek, s hogy az erőművekben dolgozók, a közelben és a távolabb lakók mekkora biztonsági vagy egészségügyi kockázatot kénytelenek elviselni. A világtörténelem legsúlyosabb nukleáris balesete rá kell hogy irányítsa a figyelmünket e kérdés rendkívül összetett voltára. A csernobili atomkatasztrófa nemcsak nukleáris baleset volt, nemcsak egy súlyos energetikai probléma, hanem elsősorban emberi tragédiák sorozata, máig beláthatatlan környezeti és társadalmi következményekkel, a tájékoztatás csődjével, titkolózással, és sokasodó szociális gondokkal. Ez a katasztrófa rávilágít arra, hogy a nukleáris technológiák használatának következményeit milyen kevéssé ismerjük.

Számos nukleáris szakember a csernobili tragédia előtt azt hangoztatta, hogy az atomerőmű által előállított villamos energia termelése jól szabályozott és biztonságos folyamat, a valószínűségszámítások alapján ezer reaktor-üzemévenként várható egy baleset bekövetkezése. Egy 1976-os interjúban a nyilatkozó sugár-egészségügyi szakember úgy fogalmazott, hogy az atomerőművek a legbiztonságosabb létesítmények, és arra utalt, hogy korábban soha nem következett be baleset. Pedig a témában jártas szakembereknek már a nagy nukleáris tragédiák előtt is tudniuk kellett, hogy az atomerőművekben és a kapcsolódó létesítményekben korábban is voltak kisebb és nagyobb atombalesetek.

A világ első kísérleti reaktorát 1942-ben, Chicagóban indították be, az első áramot is termelő erőmű az Egyesült Államokban 1952-ben, a Szovjetunióban 1954-ben kezdte meg működését, tehát a nukleáris ipar nagyjából háromnegyed évszázados múltra tekint vissza. A becslések alapján ennyi idő alatt egyetlen balesetnek sem lett volna szabad bekövetkeznie, a valóság azonban súlyosan rácáfolt erre. Az első nukleáris létesítmények és az energiatermelő atomerőművek működése óta több száz kisebb és súlyosabb atomerőmű-baleset fordult elő, köztük már két olyan, amelyek a nukleáris események listáján a legsúlyosabb, hetes besorolást kapták, a csernobili és a fukusimai.

A legsúlyosabb atomerőművi problémát a reaktor sérülése és a fűtőanyag olvadása okozza, Csernobilban és Fukusimában is ez történt, de szintén a fűtőanyag egy része olvadt meg 1969-ben Svájcban, a lucensi föld alatti reaktorban, 1975-ben a Szovjetunióban, a leningrádi atomerőműben, 1979-ben az Egyesült Államokban, a Three Miles Island atomerőműben vagy 2003-ban Magyarországon, a paksi atomerőműben fűtőanyag-tisztítás közben.

Nemcsak a felsorolt eseményeknél jutott ki sugárzó, radioaktív anyag a környezetbe, hanem 1949-ben, az Egyesült Államokban, a hanfordi plutóniumkutatóból; 1957-ben a Szovjetunióban, a Majak nukleáris feldolgozóüzemből; 1957-ben Nagy-Britanniában a Windscale, mai nevén Sellafield plutóniumtermelő reaktorból; Japánban 1991-ben a Miharmai és 1997-ben a Tokaimura erőműből és feldolgozóból; 2001-ben Csehországban a temelíni atomerőműből, és a sort még hoszszan lehetne folytatni.

És akkor még nem beszéltünk a balesetek közvetlen áldozatairól. 1957-ben, a sellafieldi balesetnél 13 ember vesztette életét, és húszan, más források szerint 260-an kaptak a megengedettnél nagyobb sugárdózist, 1983-ban Argentínában, a Buenos Aires-i reaktorrobbanásban egy ember meghalt és 17 embert ért sugárterhelés, 1985-ben, az Egyesült Államokban az oklahomai reaktor meghibásodása miatt is meghalt egy munkás, és százan megsebesültek, az 1997-es japán tragédiában 35 ember kapott sugárterhelést. Áldozatok azok is, akiket a sugárzás miatt kitelepítettek, az 1979-es Three Miles Island atomerőmű körzetéből kétszázezer embert költöztettek el, Fukusima után is voltak kitelepítések, Csernobil után pedig több mint 320 ezer embernek kellett elhagynia az otthonát. Az ma már közismert, hogy Csernobil a tájékoztatás csődjét is jelentette, az akkori Szovjetunió vezetése először titkolni, majd kisebbíteni igyekezett a tragédia mértékét, így az első napokban szükséges lépéseket is késve tették meg, nem indult el azonnal a közeli Pripjaty város lakóinak kitelepítése. Az első napok megfeszített védekezési munkálataiban több dolgozó és tűzoltó kapott halálos sugárdózist. A hivatalos egészségügyi adatok szerint a csernobili atomkatasztrófának negyven halálos áldozata volt, de hozzátették, hogy a késői hatások, például a pajzsmirigyrák miatt később növekedni fog a számuk.

A tragédiának azonban sokkal több áldozata van, és nem csak a betegségben szenvedőkre vagy a később a sugárzás miatt meghaltakra kell gondolnunk. Tudjuk, hogy a felrobbant reaktorból kiszabaduló fűtőanyag részecskéi szinte egész Európát beterítették, a radioaktív por leülepedett a talajra, a növényzetre, megmaradt a legelőkön, az erdők fáin, az épületeken és az utakon, és senki nem tudja megmondani, hogy hova és mennyi került a sugárzó anyagból, a későbbiekben esetleg kialakuló betegségekről pedig nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy biztosan a sugárzás okozta-e őket.

Ezért nem lehet biztosan tudni azt sem, hogy a katasztrófa következményeinek felszámolásában részt vevő katonák, tűzoltók és önkéntesek, az úgynevezett likvidátorok közül hányan betegedtek meg. A tisztítási munkákra az akkori Szovjetunió teljes területéről rendeltek Csernobilba katonákat, az egészségügyi nyilvántartás nem volt megfelelő vagy éppen titkosították, és a sugármentesítésben részt vevő likvidátorok a Szovjetunió szétesése miatt ma már különböző országokban élnek. Ha ugyan élnek, mert olyan adatokat is olvastam, hogy a hatszázezer akkori kiskatona fele már nem él. Ugyanígy nehéz követni a kitelepítettek sorsát is, és csak egy-egy személyes tragédia megismerése után kaphatunk képet arról az iszonyú katasztrófáról, amit az atomerőmű robbanása okozott.

Lávinyecz Antal professzor, az Ukrajnából később Magyarországra települt orvos mesélte el nekem, hogy őket, orvosokat is kivezényelték a zónába, hogy a terhes nőkön abortuszt végezzenek el, a valódi okokról viszont nem beszélhettek, az tabutéma volt. Ki tudja, hány asszonynak, hány családnak tette tönkre az életét, hogy meg kellett válniuk először a várt gyermektől, aztán az otthonuktól, a barátaiktól, a vidéküktől? Jablokov akadémikus becslése szerint, aki a tragédia utáni években Jelcin elnök környezetvédelmi tudományos tanácsadója volt, a három leginkább érintett országban, Ukrajnában, Fehéroroszországban és Oroszországban valamilyen mértékben hétmillió embert érintett a tragédia.

A csernobili katasztrófa okaként az elavult, grafitmoderátoros technológiát és az emberi hibát jelölték meg, a többi nukleáris balesetben különböző okok játszottak közre, emberi, műszaki, technológiai, tervezési hibák, természeti katasztrófa, és ma már számolni kell a terrorizmussal is. Vajon az eddigi két legnagyobb atomerőmű-katasztrófa, a csernobili és a fukusimai, valamint számtalan kisebb-nagyobb atomerőmű-baleset sem elég arra, hogy végleg elfelejtsük ezt a technológiát? Hány Csernobil kell még ahhoz, hogy megértsük, a nukleáris technológia a fejlődés egy nagyon veszélyes zsákutcája?

A szerző környezetvédelmi újságíró