Élet, védelem nélkül

Békés időkben sem tudjuk megmenteni társainkat és önmagunkat.

Az ELTE egyik kis könyvtárában történt, művészek és tudósok baráti körének találkozóján, hogy két megszállott csillagász az égitestek közötti távolságokon kezdett vitatkozni, s egy papírlapra olyan hosszúságú számokat írtak fel egymásnak, amelyekkel A kis hercegben az üzletember sem találkozott. Egy közelben álló grafikus fanyar humorral megjegyezte: „Ezek itt billiókkal számolgatnak, de a piacon ugyanúgy becsapják őket.”

Ez csak egyszerű, de érzékletes példa arra, mire tanít meg a közoktatás és a társadalom, s mire nem. Ráadásul a példa nem is szélsőséges, hiszen miközben már a Mars-utazás sem a távoli jövő, nem vagyunk az életszerű tudás birtokában. Ismerjük már az idegsejtek működését is, de nem tudunk mit kezdeni azzal, akinek mellettünk leáll a szíve.

Pedig ennél fontosabbat nehéz elképzelni: életeket menteni, másokét és önmagunkét. A Testnevelési Egyetem azóta leégett aulájában az intézmény diákjai éveken át csak elméletben sajátították el, hogyan kell újraéleszteni. Egy próbababa az asztalon, jó messze a hallgatóságtól, egy arányszám a táblára írva (30:2, a mellkasra helyezett nyomások és az orrba történő levegőbefújások aránya), részletes magyarázat, de az orvos-tanár az óra végén önkritikusan kijelenti: aki ez alapján bárkit visszahoz, annak csak gratulál.

Pedig az életmentés szabályait el lehetne sajátítani, és megtanítása sem lenne ördöngösség, csak másképpen kellene: sokkal alaposabb, gyakorlatiasabb oktatással és szigorú számonkéréssel, már középiskolás szinten. Orvosoktól konkrét eseteket tudunk arról, amikor a családtag kihívta ugyan a mentőt, mert a házastársa, rokona szívinfarktus miatt elvesztette az eszméletét, de eszébe sem jutott megnézni a pulzusát, megkezdeni az újraélesztést, pedig megmenthette volna az életét. Minden elveszített perc 15 százalékkal csökkenti a túlélés esélyét, ehhez képest egy tavalyi felmérés szerint az embereknek csak a fele van tisztában azzal, mit kellene tennie, és inkább csak elméleti szinten. Évente huszonötezren halnak meg Magyarországon hirtelen szívhalálban, az esetek kilencven százalékában a jelenlévő nem tud vagy nem mer beavatkozni.

Fogalmunk sincs, hol vannak defibrillátorok, de azt sem tudjuk, miként előzzük meg a tragédiát koponya- vagy gerincsérülésnél, mihez kezdjünk egy súlyos balesetnél vagy éppen robbanásnál. Generációk szereztek úgy jogosítványt, hogy az elsősegélynyújtás a vicc kategóriája volt, a kis túlzással körülbelül ilyen típusú kérdések miatt: kit kell halottnak tekintenünk, a jajveszékelőt vagy azt a szerencsétlent, akinek a feje és a törzse két különböző helyen található?

Bőven akad példa a létfontosságú tudás hiányára. Miért csak az ismeri fel az agyvérzés tüneteit, aki a rendelőben várakozva esetleg elkezdi olvasgatni az ismertető plakátokat? Miért kell annyi embernek combnyaktörést szenvednie (és sokszor abban meghalnia), ahelyett hogy megtanult volna testnevelésórán rendesen esni, talajra érkezni? Miért az agresszív támadó a nyerő a Budapest utcáin mindennap megfigyelhető autós összeszólalkozások után, vagy éppen a szórakozóhelyek környékén, ahelyett hogy az embereknek meglenne az önbizalmuk az önvédelemre?

„Láttam valamit, de már nem emlékszem, hallottam valamit, de már elfelejtettem, csináltam valamit, tehát tudom.” Ez a kínai mondás a küzdősportokról testnevelőknek írt tankönyvben olvasható, és híven mutatja a hatalmas különbséget az álmosító órákon esetleg megtanult elméleti ismeretek és a valóságos, alkalmazható készség között.

Hivatalos megoldás már született a fenti problémákra. Az általános iskolai tanterv szerint néhány órát küzdősportokra kell szánni, esések és védések elsajátítására, már csak azt kellene tudni, mikor és hol. A mindennapos testnevelés annyira megnövelte az óraszámot, hogy az iskolák egy részében a diákok öt napból csupán egyszer jutnak be a tornaterembe, a lelkiismeretes tanárok is alig haladhatnak a tananyaggal. Létezik már az életvitel nevű tantárgy a középiskolában is, ennek lehetne a feladata, hogy a diákok megtanuljanak villanykörtét cserélni, csekket befizetni, az árusokkal párhuzamosan számolni fejben – de mindenekelőtt elsősegélyt nyújtani. Sajnos ez a tantárgy még a nívós gimnáziumokban is púp a tantestület hátán. Megtartását rásózzák valamelyik humán tárgyat oktató tanárra, aki pedig ideje, energiája szerint vagy komolyan veszi, vagy nem.

A magyar diákok nincsenek az életfontosságú tudás birtokában, a magyar tanárok nincsenek kiképezve e tudás átadására. Néhány elhivatott orvos, oktató járja manapság fanatikusan az országot, hogy megtanítsa többek között a közoktatás szereplőit életet menteni és életmentést tanítani. Önkéntes alapon, nagyon lassan terjednek az ismeretek mások és önmagunk megvédésére, pedig több tízezer tragédiát lehetne megelőzni. A terrorveszély korszakában pedig különösen fontos lehet e tudás.