Élet, védelem nélkül

Békés időkben sem tudjuk megmenteni társainkat és önmagunkat.

Fogalmunk sincs, hol vannak defibrillátorok, de azt sem tudjuk, miként előzzük meg a tragédiát koponya- vagy gerincsérülésnél, mihez kezdjünk egy súlyos balesetnél vagy éppen robbanásnál. Generációk szereztek úgy jogosítványt, hogy az elsősegélynyújtás a vicc kategóriája volt, a kis túlzással körülbelül ilyen típusú kérdések miatt: kit kell halottnak tekintenünk, a jajveszékelőt vagy azt a szerencsétlent, akinek a feje és a törzse két különböző helyen található?

Bőven akad példa a létfontosságú tudás hiányára. Miért csak az ismeri fel az agyvérzés tüneteit, aki a rendelőben várakozva esetleg elkezdi olvasgatni az ismertető plakátokat? Miért kell annyi embernek combnyaktörést szenvednie (és sokszor abban meghalnia), ahelyett hogy megtanult volna testnevelésórán rendesen esni, talajra érkezni? Miért az agresszív támadó a nyerő a Budapest utcáin mindennap megfigyelhető autós összeszólalkozások után, vagy éppen a szórakozóhelyek környékén, ahelyett hogy az embereknek meglenne az önbizalmuk az önvédelemre?

„Láttam valamit, de már nem emlékszem, hallottam valamit, de már elfelejtettem, csináltam valamit, tehát tudom.” Ez a kínai mondás a küzdősportokról testnevelőknek írt tankönyvben olvasható, és híven mutatja a hatalmas különbséget az álmosító órákon esetleg megtanult elméleti ismeretek és a valóságos, alkalmazható készség között.

Hivatalos megoldás már született a fenti problémákra. Az általános iskolai tanterv szerint néhány órát küzdősportokra kell szánni, esések és védések elsajátítására, már csak azt kellene tudni, mikor és hol. A mindennapos testnevelés annyira megnövelte az óraszámot, hogy az iskolák egy részében a diákok öt napból csupán egyszer jutnak be a tornaterembe, a lelkiismeretes tanárok is alig haladhatnak a tananyaggal. Létezik már az életvitel nevű tantárgy a középiskolában is, ennek lehetne a feladata, hogy a diákok megtanuljanak villanykörtét cserélni, csekket befizetni, az árusokkal párhuzamosan számolni fejben – de mindenekelőtt elsősegélyt nyújtani. Sajnos ez a tantárgy még a nívós gimnáziumokban is púp a tantestület hátán. Megtartását rásózzák valamelyik humán tárgyat oktató tanárra, aki pedig ideje, energiája szerint vagy komolyan veszi, vagy nem.

A magyar diákok nincsenek az életfontosságú tudás birtokában, a magyar tanárok nincsenek kiképezve e tudás átadására. Néhány elhivatott orvos, oktató járja manapság fanatikusan az országot, hogy megtanítsa többek között a közoktatás szereplőit életet menteni és életmentést tanítani. Önkéntes alapon, nagyon lassan terjednek az ismeretek mások és önmagunk megvédésére, pedig több tízezer tragédiát lehetne megelőzni. A terrorveszély korszakában pedig különösen fontos lehet e tudás.