Európa újra ellenségképet keres?

A konfliktuskerülésével a nyugati gondolkodás nem meri megnevezni, kikkel áll szemben.

Koselleck abból indul ki, hogy az ellenségképek mindig konstrukciók, ugyanakkor leszögezi, hogy képtelenség megszabadulni az ellenségképek gyártásától. Van olyan magyar interpretátora, aki szerint ebből nem kell feltétlenül pesszimista következtetéseket levonni, ugyanakkor figyelmeztetés ez, hogy azonnal korrigáljuk magunkat, amikor azon kapjuk magunkat, hogy épp ellenségképet kezdünk gyártani. Valljuk be, ez eléggé a valóságtól elrugaszkodott javaslat.

Mindez jól jellemzi a kurrens európai elképzeléseket. A két világháború következtében érthetően nemcsak békésen akartak konfliktusokat kezelni, hanem megszületett a konfliktuskerülés kultúrája. Jelentős forrása ez a teljes posztmodern hatalomellenességnek és az igazságigény visszautasításának – miszerint aki azt hiszi, nála az igazság, potenciális diktátor –, gyakorlatilag annak az EU-s politikának, amely nem képes nemet mondani és határozottan fellépni. Nem bír nemet mondani a törököknek az EU-tagság ügyében, húzza-halasztja a tárgyalásokat, ahelyett hogy világos határt szabna az unió terjeszkedésének a kontinens határainál, diplomatikusan semmitmondó javaslataival védtelen a putyini külpolitika geopolitikai önérdekeken alapuló, expanzív lépéseivel szemben. Ehelyett felemelt ujjal ejnye-bejnyézik, sopánkodik, meg az emberi jogokra hivatkozik.

A háborús élmények okozta poszttraumás állapotból következik, hogy a nyugati gondolkodás a konfliktuskerülő magatartásával nem meri néven nevezni az ellenséget, mivel az kirekesztő, általánosító és rasszista. Ellenség nincs, nem lehet, mert az fasizmus, háborús veszélyt idéz elő. Ellenségképpel rendelkezni nem udvarias dolog. Politikailag nem korrekt. Persze – mint Koselleck mondta – ellenségképek óhatatlanul keletkeznek, ez esetben azokból épülnek fel, akik nem osztják a konfliktuskerülés és struccpolitika ezen világbékés álláspontját. A konfliktuskerülők ellenségképe azokra irányul, akik felvállalnák a konfliktust (például menekültügyben vagy Ukrajnában). Ez viszont a valódi problémamegoldás helyett boszorkányüldözéshez vezet, s állandósítja a paralizált helyzetet.

A nyugati értelmiségi elit ma mindent „konstrukciónak” tart: a nemi szerepeket, a nemi irányultságot, a kultúrát, a nemzeteket. Semmi sem természetes adottság, minden konstrukció, ami azért fontos, mert ez adja a jogalapot a megváltoztatásukhoz. Ami konstrukció, csak emberi erőfeszítés kérdése, azt dekonstruálni lehet, ha rossz, ha elnyomó, ha nem tetszetős, és át lehet formálni nekünk tetszőre. Mindezzel több probléma van. Egyrészt közhely, hogy az emberi kultúra konstrukció, magyarán emberi alkotás. Persze hogy az, mi más lenne? Ettől még az embernek természetes törekvése, hogy kultúrát alkosson. De ha minden konstrukció, beleértve az erkölcsöt is, mint azt hangoztatni szokás, akkor a jó és a rossz fogalmai is konstrukciók. Ezen a ponton még lelkesen bólogatnának a konstrukcionizmus hívei. Ám arra ők sem tudnak választ adni, hogy ha a jó és a rossz konstrukció, ebből következően folyamatosan felülvizsgálható és átalakítható tartalommal bírnak, akkor mi alapján döntjük el, hogy a régi konstrukció rossz volt, az új meg jó lesz. Nincs viszonyítási pont, ezen álláspont vallói maguk alatt vágják a fát. Ráadásul ők ugyanazok, akik visszafordíthatatlannak igyekeznek beállítani a progresszió „eredményeit” (például a melegházasságot, a „nyitott társadalmat”, a multikultit, a píszít). Pedig ha ezek az eredmények, a haladó politika eredményei, értékei is konstrukciók, akkor vissza is csinálhatók.

Nem nagy felfedezés, hogy az ellenségképek: konstrukciók. Az emberi elme konstrukciói. Ha viszont – mint Koselleck mondja – szükségszerűek és elkerülhetetlenek, akkor valahol mégiscsak természetesek: természetes, hogy ellenségképet „gyártunk” magunknak, vagy az többé-kevésbé magától, néha némi segítséggel kialakul. A politikai közösség önvédelmi törekvéseiben néha rá kell segíteni egy kicsit, mint azt Yisrael Katz is állítja.

A fő probléma azonban ezzel az, hogy az európai politikai és értelmiségi elit a konfliktuskerülés (és egyben valóságkerülés) fent taglalt, háború okozta poszttraumás, paralizált állapotát a puszta udvariasság és szalonképesség legalapvetőbb elemének tartja. Erre mondaná Eric Voegelin konzervatív politikai gondolkodó, aki feleségével a nácik elől menekült el az Egyesült Államokba, hogy „kérdéstilalom” alá került a konfliktuskerülés és mibenléte. Tilos rákérdezni, mert akkor kiírjuk magunkat a „demokratikus közbeszédből”.

Talán el kellene gondolkodnunk, hogy érdemes megfogadni Yisrael Katz figyelmeztetését. A fő ellenvetés az lenne, hogy ez „ellenséges légkört” teremtene azok számára, akik általánosító módon beletartoznának az ellenségképbe még akkor is, ha épp nem tettek semmi rosszat (leginkább a muszlimok, migránsok kerülnek szóba). Nos, egyáltalán nem biztos, hogy szükségképp súlyosan ellenséges légkör alakulna ki; másrészt mindennek ára van. Egymást kizáró célokat nem lehet egyszerre megvalósítani. A józan önvédelem ára, hogy nem mindenki számára ugyanolyan kedvező, befogadó a légkör. Az általánosítás elkerülhetetlen. Aki igaztalannak érzi magára nézve, egyénileg küzdhet ellene, sikerrel.

A túlságosan nyitott társadalom azonban a saját sírját ássa. Érdemes volna egy kicsit zártabb társadalmakat „konstruálnunk”. Hogy legyen hol időnként csokit zabálni.

A szerző újságíró