Manuel Valls francia miniszterelnök nemrégiben egy beszédében azt mondta, a radikális iszlám nyerésre áll a franciaországi iszlám harcában, mert a francia társadalom önvédő mechanizmusa leépült. Szerinte a bajok forrása az, hogy a francia nép cserbenhagyta az egykor önmaga által felállított forradalmi ideálokat, és feladta a harcot a köztársasá-gért. A baloldali politikus fején találta a szöget, még ha arról megfeledkezett is, hogy kormányfőként számtalan lehetősége nyílt rá, és a hatalma is megvolt ahhoz, hogy ezeken a folyamatokon változtasson. Ami pedig igaz a franciákra, valójában igaz az egész Nyugatra. Európa egy része a tolerancia mindent egybeolvasztó zászlaja alatt elvesztette a hitét saját értékeiben, és legfőképpen önnön erejében: cserbenhagyta önmagát. Pedig az integráció harc – az oktatás, a kultúra, a gazdaság, a politika eszközeivel –, amelyben az erősebb marad felül. Azért az angol az egyik hivatalos nyelv például Kenyában és Indiában, azért a párizsi Louvre-ban van kiállítva az Ülő írnok szobra, és azért az Egyesült Államok a világ vezető hatalma, mert az erősebb győzött.
A nyugodt semmittevés, a küzdelem nélküli behódolás, vezérelje bár önhittség vagy tétlenség, veszélyes következményekkel jár. Mint arról például Henry Kissinger ír Kínáról című művében: a Mennyei Birodalom évezredes történelme során mindig hitt a felsőbbrendűségében. Nem törekedett a feltétlen hódításra, a közeli népektől megkövetelte a behódolást, a távolról arra vetődőket pedig barátságosan, ám némi lenézéssel kezelte. Kína hitt abban, hogy birodalma olyan nagyszerű, hogy előbb-utóbb még ellenségei is felveszik a kínai szokásokat, egyszóval maguk is kínaiakká válnak – mai szóhasználattal élve integrálódnak. Ez végeredményben így is történt évszázadokon keresztül, míg végül Kína a Nyugatban „emberére akadt”. Talán a történelem ismétli önmagát, és most az eddig egyeduralkodónak hitt európai kultúra találta meg méltó „ellenfelét”? Kétségeink ne legyenek, a szélsőséges iszlám nem fog meghajolni a görög filozófia nagysága vagy a reneszánsz humanizmusa előtt. A küzdelemben pedig egyelőre az iszlám áll győzelemre, a világ leggyorsabban terjedő vallásaként napjainkban már nagyjából 1,7 milliárd követője van.
