Régóta ismert tény, hogy a sportnak igenis nagy társadalmi hatása van. Egy-egy siker szinte teljesen háttérbe tudja szorítani még a legsúlyosabb napi gondokat is, olyankor csak úgy dagad a nemzeti büszkeségtől az ember mellkasa. Ha a labdarúgó-válogatott végre kijut egy nagy tornára, hetekre-hónapokra ez lesz a téma, az addig botlábú amatőrök azonnal aranylábú profikká válnak, s közben kis időre mindegy lesz, mennyit kell éppen csekken befizetni, vagy miből fog a család a hónap végén bevásárolni.
Ráadásul minden kornak megvoltak a maga hősei, akiknek eredményei, sikerei, győzelmei elfeledtették a mindennapok gondjait. Például Puskás Ferenc, mindenki Öcsije, a valaha volt tíz legjobb labdarúgó egyike, aki e bolygón futballpályára lépett. Ha ő gólt lőtt, győzelemre vezette a Honvédot, vagy éppen a válogatottat, az emberek boldogok voltak, és számukra ilyenkor megszűnt a diktatúra: néhány percig senki se törődött a koncepciós perekkel, az állampárt túlkapásaival.
Amikor 1956. december 6-án a melbourne-i olimpián a magyar vízilabda-válogatott 4-0-ra verte a Szovjetuniót, itthon a vérbe fojtott forradalom túlélőinek hitet, reményt adott e siker. Hogy mégis legyőzhetők a ruszkik Balczó András az átkosban a vallásosságukat titkolni kényszerülőknek nyújtott vigaszt: úgy érezhették az emberek, ha az öttusa hérosza nyilvánosan vállalhatja Istenbe vetett hitét, akkor ők is elmehetnek templomba anélkül, hogy azt kelljen figyelniük, ki látja azt, ha imára kulcsolják a kezüket.
Vagy vegyük Egerszegi Krisztinát. Amikor a szöuli olimpia női kétszázas hátúszó döntőjében a „kicsi lány” fantasztikus diadalt aratott a doppingszerekkel már-már férfivá pumpált keletnémet robotok felett, az olyan volt az itthoni szurkolók számára, mintha Magyarország vált volna a világ középpontjává. Akkor ő szimbolizálta, hogy a kisembernek is van esélye a kitörésre. De ott volt Kovács „Kokó” István is, akinek népszerűsége amatőr pályafutása után a profik között elért eredményei miatt sosem látott magasságokba szökött. Ő volt az, aki egyedül, viharos időben is képes volt megtölteni egy stadiont, és az is ő volt, akinek a veresége szinte nemzeti gyászba borította az egész országot.
Amikor a magyar hokisok a világ döbbenetére 2008-ban Japánban nagy bravúrral kiharcolták a feljutást a világelitbe, sosem látott népszerűségre tett szert a sportág. Alig volt az országnak olyan szeglete, ahol ne tudták volna fejből, ki is az a Palkovics, Kangyal vagy éppen a kis Csicsó. És amikor több ezer magyar valósággal elfoglalta Svájcot, és a kanadaiak ellen elveszített A csoportos meccs után elénekelték a Himnuszt, az észak-amerikai sztárok majdhogynem irigykedni kezdtek az általuk tönkrevert Kovács Csabára, Szuper Leventére vagy éppen Svasznek Bencére. Tokaji Viktorék miatt gyermekek százai kezdtek el a jégkorongozni, és azóta sincs nagy torna Magyarországon, amelyet ne telt ház előtt rendeznének.
A hétvégén megint egy magyar miatt fog legalább hetvenezer ember Mogyoródra zarándokolni. Lobognak majd a zászlók, zúg a „Norbi, Norbi!” csatakiáltás, és a kilátogatókkal a túraautó-világbajnokság magyar klaszszisa, Michelisz Norbert pár órára megint elfeledteti, hogy mennyi gond van az oktatásban, vagy hogy romokban hever az egészségügy. Ott egy számít majd, hogy a nép legújabb hőse az élen száguldjon, mint tette azt tavaly, amikor hatalmas bravúrral meg tudta nyerni hazai futamát. Mert a Hungaroringen nem számítanak a pluszsúlyok, nem számítanak a technikai realitások. A magyar lelátó előtt mindig a dobogó és még inkább a győzelem lesz a cél Michelisz számára.
Lehet más célja egy hősnek?
