Kárpótlásra nem jogosult

Horváth László életébe gyermekként jóvátehetetlenül beleszólt a történelem.

Kisfiú, én tudom, hogy te magyar vagy! Mindig legyél büszke rá! A te szüleid élnek! De nem szabad elmondanod senkinek! Az öt év körüli gyermek lélegzet-visszafojtva figyelt, nem értette, mit suttog fülébe a nevelőnő, mit jelent az, hogy „te magyar vagy”. Érezte, hogy Leona Andrejevna, akihez mélyen ragaszkodott, valami nagyon fontosat mondott, ami most már kettejük titka. Tőle hallotta azt is, hogyan került az otthonba, alig háromévesen.

Budapesten született, 1942 júniusában. Édesapját a frontra vezényelték, semmi hírt nem hallottak felőle. Azt hitték, odaveszett. Anyja új társat talált. Amikor bizonyossá vált, hogy megint kisbabát vár, úgy érezte, egyedül nem képes megvédeni a két kicsit a háború viszontagságaitól. Jobbnak látta, ha az egyéves Lacikát elviszi Ungvárra a szüleihez, s úgy tervezte, ha vége a háborúnak, visszahozza Pestre. Nem sejthették, hogy a történelem jóvátehetetlenül beleszól az életükbe.

1945 júliusában kihirdették, hogy Kárpátalját Ukrajnához csatolják. Előtte, június 29-én Moszkvában a szovjet–csehszlovák szerződésben rögzítették, hogy Kárpátalját átengedik a Szovjetuniónak. Ez volt az egyetlen olyan térség, amelynek hovatartozásáról nem béketárgyaláson döntöttek. Futótűzként terjedt a hír, hogy aki magyarként akar élni, menjen át a Tisza-hídon, a törvény szerint ezután ott kezdődik Magyarország.

A nagyszülők összeszedték a legfontosabbnak vélt holmikat, és kilépésre jelentkeztek a csapi határállomáson. Az iratok ellenőrzése után, a hídra kanyarodáskor váratlanul megjelent egy tiszt, kikapta a nagyapa karja közül a kisfiút, és futólépésben megindult egy katonai dzsip felé. A nagyszülők dermedten figyelték a történteket, majd felocsúdván zokogva szaladtak az unokájuk után, de csőre töltött fegyverekkel útjukat állták: „Fasiszt, fasiszt, davaj!”

Lacika élete gyökeresen megváltozott. Visszavitték Ungvárra, kétszáz különböző nemzetiségű és korú gyerek közé. A zárt, szigorúan őrzött árvaházban lengyel, cseh, bolgár, német, román, orosz gyermekek voltak. Őt ezentúl Vaszilijnak szólították. Az otthon kerítését még az átellenes oldalról sem lehetett megközelíteni, elzavarták, aki arra járt. A jólelkű szomszédasszony, akit nagyon megviseltek a történtek, vállalta a kockázatot, és többször leselkedett a kerítésnél, hátha megpillanthatja a gyermeket. Szóba elegyedvén az óvodásokra vigyázó nevelővel, rábízta a kisfiú titkát. Kérte, szeresse, vigyázzon rá.

Néhány nap múlva a gyerekeket a munkácsi intézetbe szállították át. Két év után osztotta meg vele nevelőnője a súlyos titkot. Lelkére kötötte, ha idegenek érkeznek látogatóba, bújjon el, nehogy nevelőszülőkhöz kerüljön. És ő szót fogadott, mindig így tett.

Az idős Horváth Lászlót még mindig felkavarják a hetven éve történtek. Ismételgeti a kérdést: miért kellett mindezt átélnie?

A családi ház kellemesen meleg, szépen berendezett nappalijában ülünk. Nyolc éve megözvegyült, azóta egyedül él. Míg hallgatom, arra gondolok, mi mindent ki kell bírnia egy embernek. Nincs magyarázat arra, miért szakították ki a nagyapja kezéből, tépték ki a családi életből, és vették el jóvátehetetlenül a gyerekkorát.

Indulatossá csak akkor válik, amikor arról beszél, mennyit szenvedett a szülei, nagyszülei hiányától. Esténként gyakran sírta álomba magát, pedig már nem emlékezett az arcukra, a hangjukra. A szeretetet, a biztonságot vágyta az őt körülvevő rideg világban, ahol éhezett, fázott, kiszolgáltatva érezte magát. A zárt falak közé nem sok hír érkezett, egyformán teltek a napok, hónapok, évek. 1956 tavaszán behívatta az igazgató: „Te, Vaszilij, apád keresett Budapestről. Levelet írt a Vöröskereszten keresztül, hogy találkozni szeretne veled!”

Nem tudtam én, mi az a Vöröskereszt, csak az volt fontos, hogy van apám, és találkozhatom a szüleimmel – folytatja Horváth László. Álmodozott, milyen lesz megölelni őket. S akkor Budapesten kitört a forradalom. Az a levél többé nem került elő az igazgató fiókjából.

A hét osztály elvégzése után, 1957-ben Boriszlav városába költöztették a tizenéveseket. Az olaj kitermeléséhez kellett a munkáskéz, szakiskolába íratták őket. László megtanulta a fúrómesterség alapjait, majd egyéves gyakorlatra küldték Kaszpi városába (ma: Lagany). A körülmények emberpróbálók voltak. Véletlenül ismerkedett meg egy magyarul beszélő elektromérnökkel, akinek a segítségével írt a Vöröskeresztnek, hogy szeretné  felvenni a kapcsolatot a szüleivel.

A szakiskola befejezése után munkahelyet választhattak: Szibériába vagy a sivatagba jelentkezhettek fúrótorony mellé. Az otthonban sokat szenvedett a hidegtől, ezért úgy döntött, inkább megy a sivatagba. Elhatározását, hogy a szülőhazájában akar élni, elmondta az intézmény igazgatójának, aki közölte vele, hogy addig nem mehet el, amíg a tanulása költségeit az utolsó rubelig vissza nem fizette. Így történt, hogy 1960 és 1963 között azért dolgozott, hogy visszatérítse az ellátási és taníttatási költségeket. Szenvedtek a hőségtől, a portól, a zajtól, a nehéz, embert és gépet egyaránt kizsigerelő munkától. Tagadhatatlan, tisztességesen megfizették őket. Bizakodhatott, hogy mielőbb lerója tartozását.

1963 májusában kezébe vehette a rég áhított útlevelet. Öt évre adták, azzal a megfontolással, ha meggondolná magát, bármikor visszatérhet. De tudta, erre nem kerül sor.

Apjának táviratozott az érkezéséről. Izgatottan várta a találkozást, majd kiugrott a szíve. De a sors búcsúzóul még megfricskázta: a záhonyi határátlépésnél azzal az indokkal, hogy az útlevél sorszáma hibás, leszállították a vonatról. Másnap ugyanazzal az útlevéllel folytathatta az útját.

Pestre érkezve senki sem várta. Nem beszélt magyarul, azt se tudta, merre induljon. Apja címére végül taxival érkezett. 1963. május 16-án ölelhette meg először az apját. „Megszólalni sem bírtunk. Csak szorosan tartottuk egymást, hangosan zokogtunk. Azt a boldogságot semmihez nem lehet hasonlítani.” Beszélni egymással nem csak a túláradó érzések miatt nem voltak képesek: apja oroszul nem tudott, ő meg magyarul, egy szót sem.

Az intenzív magyarnyelv-tanfolyamon külföldi egyetemisták közé került, akiknél az volt a cél, hogy egyetemi tanulmányaik megkezdése előtt alapokat szerezzenek a magyar nyelvből. A tanfolyamon tanítottakat kiválóan elsajátította. Enyhe akcentussal, rendkívül választékosan, szép magyarsággal beszél, ami a mai közbeszédben ritka, mint a fehér holló.

Gyorsan megszokta, hogy Lászlónak, Lacinak hívják. Máig nem felejti, hogy szabadidejében mindig a városban sétált, nézelődött, és a világ legboldogabb emberének érezte magát.

Édesanyjával a kapcsolata felemásan alakult. Talán bűntudat gyötörte a döntéséért, a fiát ért jóvátehetetlen megpróbáltatásokért, s ezért nem tudtak megnyílni egymásnak.

Az Országos Kőolajipari Trösztnél kapott munkát. Hat év után családot alapított: Szolnokon, majd Szegeden éltek. Mindvégig az olajiparban dolgozott, 1997-ben korkedvezménnyel ment nyugdíjba. A szolgálati idő megállapításánál kérte a sivatagban ledolgozott három év beszámítását. Azt a választ kapta, nem lehet, mert a kinti munkaviszonyát a munkakönyv kitöltésekor rossz oldalra jegyezték be. (Tolmács segített neki, még nem beszélt magyarul.) Aztán arról tájékoztatták, nem találták Asztrahányban az olajipari központot, amely bizonyíthatná igazát.

Nyugdíjazását követően beadta kárpótlási kérelmét, amelyet több alkalommal és több helyről elutasítottak. A szerteágazó levelezéseket, a hosszasan felsorolt paragrafusokat átolvastam. Közös bennük, hogy alaposan megindokolják, miért nem jogosult semmiféle kárpótlásra. Az emberséget, a jóindulat legapróbb jelét egyikben sem fedeztem fel.

Horváth László Szovjetunióba kerülése vélhetően – és remélhetően – egyedi. Megbocsáthatatlanul elorozták gyermekkorát, családja szeretetét, a közös életüket. Vajon senki nem érezte az elutasító határozatok megfogalmazásakor, aláírásakor, hogy egy ilyen sorssal a vállán, élete alkonyán megérdemelné a tisztességes jóvátételt?

Egyéni elbírálással, méltányosságból. Hazája e gesztussal megkövethetné az elvett húsz esztendő keserveiért.

A szerző volt kitelepített