Nem először fordult elő – bár ritka esemény – a magyar parlamentben, hogy egy képviselő a frakciójával ellentétesen szavaz, illetve nem szavaz, s ettől a honatya afféle népi szabadsághősnek képzeli magát, a közvélemény pedig meglepetten töpreng: vajon népünk eme jeles küldötte most elárulta az övéit, vagy csak feltámadt benne a lelkiismeret? A normális földi halandó a maga természet adta eszével úgy gondolná, hogy abban semmi különleges vagy rendkívüli nincsen, ha az ő képviseletével megbízott kiválóság a nép igényeire és reményeire formált lelkiismerete szavára hallgatva választ a felmerülő lehetőségek közül, de ez súlyos tévedés, és aki efféléket hirdet, az minimum egy demagóg populista.
Ugyanis egy parlamenti képviselő nem, vagy csak kivételes esetekben szavazhat kizárólag a saját meggyőződése szerint, mert minden választását pártja döntésének kell alárendelnie. S ez nem az Orbán- és nem is a Gyurcsány-kormány sara, mert így van ez minden polgári demokráciában, minősítsék azt liberálisnak vagy illiberálisnak, egyre megy.
Képzeljünk el egy olyan parlamentet, amelyikben csak egyéni kerületekben megválasztott, független képviselők ülnek. Az lenne a demokrácia csúcsa. Minden vélemény fórumot kapna, minden érdeket képviselnének, csak éppen az ország legfőbb döntéshozó szerve lenne működésképtelen. Ahhoz, hogy a küldöttek dönthessenek valamiről, el kell kezdeniük pártosodni, de legalább frakciósodni. Ez azt jelenti, hogy a képviselőknek önként és dalolva le kell mondaniuk függetlenségük jelentős részéről, s alá kell vetniük magukat a csúnya, uniformizáló, de hatékony összefogásnak. (Persze, ez a bázisdemokrácia és a képviseleti demokrácia ősi ellentmondása, amelyek közül az előbbi kis közösségekben éltető erő lehet, de már egy nagyobb asztaltársaságban is elviselhetetlen, míg az utóbbi a kicsik között nevetséges, nagyobb csoportokban pedig önkorlátozást kíván.)
A történelem jelenlegi szakaszában a lakosság érdekeit meglehetősen sajátos alakulatok, úgynevezett politikai pártok jelenítik meg és képviselik. A politikai párt különleges konglomerátuma a kibicsaklott alkotóerőnek. Egy párt a nép által, a népből, a népért van, de semmiféle felelősséggel nem tartozik a népnek. Ahhoz, hogy egy párt a siker reményével képviselhesse a választóit, be kell jutnia a parlamentbe. A képviselőt – és ezáltal a pártot – megint csak a nép juttatja be a parlamentbe, de a népnek ezért nem jár semmi. Ezzel szemben a képviselő teljes körű felelősséggel és engedelmességgel tartozik a pártjának, illetve parlamenti frakciójának. Így ő átadja megőrzésre a lelkiismeretét a frakcióvezetőnek, s ott tartja mindaddig, amíg a mandátuma tart. Ritka luxus, hogy a képviselő a frakciója ellenében, a saját meggyőződése szerint szavazzon, mindenféle komoly büntetést kockáztatva. A jellemesebbek általában utólag letagadják, hogy önálló gondolat kavarodott bennük, s mellényúlásra hivatkoznak. Ugyanakkor a pártok azt mondják, hogy választóik az ő programjukra szavaztak, tehát amikor a képviselő engedelmeskedik a frakció követeléseinek, a nép javára cselekszik, hiszen a párt és választóinak érdekei egybeesnek, ami olykor igaz is. Többnyire nem.
Ám ha elfogadjuk is, hogy a pártok valóban a választóikat képviselik, azt mindenképpen átverésnek kell minősítenünk, hogy egyéni választókerületekben a jelöltek azzal kampányolnak, hogy megválasztásuk esetén adott kerület fellendítésén, szépítésén, gazdagításán fognak munkálkodni. Ha szerencséjük van, akad ilyesmire is lehetőségük, ám ha a frakciófegyelem úgy kívánja, kifejezetten azok ellen voksolnak a honatyák, akik szavazataikkal mandátumhoz juttatták őket. Ezért is feleslegesek a magyar választási rendszerben az egyéni kerületek. Ráadásul régen bebizonyosodott, hogy a választók pártokra szavaznak, az egyéni jelölt ígérhet, amit akar, nem attól lesz képviselő, hanem attól, hogy a megfelelő párt áll mögötte.
Az összetett és bonyolult magyar választási rendszer kialakításában két, tévesnek bizonyult feltételezés játszott fontos szerepet. Egyrészt 1989-ben azt hitték, hogy a komcsik nyerik meg az első választást, másrészt hogy ismert, népszerű emberek indításával kompenzálni lehet a listán elszenvedett hátrányokat. A bonyolult rendszer okafogyottá vált, de a vegyes és átláthatatlan választási rendszerhez azóta is ragaszkodnak. Sőt, a 2014. évi választás előtt alkotott új törvényben az egyéni kerületek még nagyobb szerephez jutottak. Ugyanis az egyéni kerületekben nem a szavazati arányok szerint osztják el a mandátumokat, hanem a győztes mindent visz. S mivel az emberek nem egyénekre, hanem pártokra szavaznak, aki a listán nyer, az az egyéni kerületek többségét is megnyeri. Így lesz a 32 százalék abszolút többség, az 53 százalék meg kétharmad. Magyarán így lehet aránytalan, torz, igazságtalan választási eredményt előállítani. De egy választási győzelem után ez is a nép érdeke.
