Egy jó barátom mesélte a következő dermesztő történetet. A fővárosban, egy Duna melletti lakóparkban él (finoman szólva sem leszakadt környék), és autójának garázst bérel egy másik lakótól a szomszédos épületben. A szokásos felszínes kapcsolatban voltak – havonta egyszer találkoztak, amikor átadta neki a díjat. Múlt hónapban is kopogtatott, de az illető nem nyitott ajtót. Volt már hasonló korábban is, ilyenkor nem erőltették a dolgot, a következő hónapban kéthavi díjat fizetett ki – a bérbeadónak sem volt égetően sürgős, hiszen nem kenyérre kellett neki a pénz.
Pár napja újra kopogtatott, immár dupla összeggel várt, de az ajtót most sem nyitotta ki senki. Furcsa szagot érzett, ezért szólt a közös képviselőnek. Az rendőrt hívott, betörték az ajtót, és a hatvanegy esztendős lakót holtan találták a hálószobában, a szobabiciklije mellett leroskadva. Amíg a halottkémre vártak, a rendőr azt mesélte a barátomnak: mostanában nagyon sok egyedülállót – jellemzően idősebb embert – találnak meg így a saját lakásukban, hetekkel-hónapokkal a halál beállta után.
Nem csak őt, engem is megrázott a történet. Tele vagyunk intelligens eszközökkel, körbebástyázzuk magunkat méregdrága technikával, aztán elfeledve halunk meg egy sarokban. A telefonunk mellett sokszor immár az óránk és a televíziónk is okos: az egyik pulzust mér, a másik mozgást érzékel, hanggal vezérelhető, de nincs alkalmazás a magány ellen. Néhány másodperc alatt tudunk repülőjegyet venni a világ legeldugottabb részére is a segítségükkel, de ha bajban vagyunk, a készülékek okosan hallgatnak, amíg lemerül az akkumulátoruk.
Nem tudom, lehetett volna-e segíteni azon az emberen, ha idejében orvoshoz kerül, de elgondolkodtató, mennyire szétestek a családi, társadalmi kapcsolataink. Két hónapig senkinek sem tűnik fel egy hatvanegy esztendős férfi hiánya. Nem egy a világtól távol lévő, nehezen megközelíthető tanyán, hanem a főváros sokak által irigyelt elit negyedében. Ráadásul közben volt egy nagy ünnep, a húsvét, amikor jellemzően összegyűlik a család. Úgy tűnik, ez sem segített: két hónapig senkinek sem tűnt fel, hogy nem nyit ajtót, nem veszi fel a telefont. És lám, a probléma nemcsak a nagyon idős, rossz anyagi körülmények között élő nyugdíjasokat érinti, hanem tulajdonképpen bárkit, akinek valamiért nem adatott meg az igaz barátság, az egymásra figyelő társas élet.
A Dél-Amerikában élő törzseknél van egy különös büntetési mód: ha valaki súlyosan vét a közösségi normák ellen, a csoportot irányító vezér kizárhatja őt a közösségből. Az illetőnek ilyenkor teljesen megszűnnek a társas kapcsolatai, mert senkinek sem szabad érintkeznie vele. Azt tapasztalták, hogy a száműzött rövid időn belül megbetegszik, és meghal. Társas lények vagyunk – tudományosan is igazolták, hogy a magány fizikai tüneteket, betegséget válthat ki. Aki egyedül marad, elhagyja magát, romlik a vérkeringése, gyengül a szellemi állapota, gyakrabban kap szívinfarktust. Kanadai tudósok vették észre, hogy az egyedül élők fázósabbak is – alacsonyabbnak érzik a hőmérsékletet, mint akik a családjukkal vannak.
A Központi Statisztikai Hivatal adatai között bogarászva azt láttam: a legutóbbi népszámlálás szerint az egyedülállók száma Magyarországon 1,317 millió fő, ez a felnőttnépesség közel tizenhat százaléka, vagyis minden hetedik ember. Az arány 1970 óta folyamatosan nő, és nemcsak a legidősebbek korcsoportjában, hanem a fiatal felnőttek között is. A felmérés meglepő eredménye, hogy – különösen a nők körében – az iskolai végzettséggel együtt a társnélküliség kockázata is emelkedik, magyarán a képzettebbek magányosabbak.
Megtippelni sem tudom, hányan halnak meg úgy közülünk, hogy észre sem vesszük.
