Nem lennék könnyű helyzetben, ha meg kellene mondanom, mi a rosszabb egy élsportoló számára: ha nem tudja kvalifikálni magát az augusztusi riói olimpiára, vagy az, ha kivívja a nemzeti kvótát, aztán az illetékes szakszövetség döntése miatt mégis arra kényszerül, hogy a televízióban nézze a nyári játékokat. Az, aki erre teszi fel az életét, erre készül négy éven át, bármelyik esik meg vele, vélhetően nehezen tudja magát túltenni a csalódáson.
Ha mégis választanom kellene, akkor az utóbbit mondanám.
Mert a kvalifikációs sorozatokban vannak szép számmal olyan sportágak, ahol nem névre szólóan, hanem országának szerez részvételi jogot egy versenyző, és utána reménykedik, hogy rá esik majd a választás. Ha viszont kiderül, hogy az alagút vége közel van ugyan, de be van falazva, azaz nem kell a brazil belpolitikai helyzettel behatóbban foglalkoznia, mert mégis más kap lehetőséget – na, az maga lehet a pokol.
De bizonyára azoknak sem könnyű a dolguk, akik majd a megfelelő pillanatban döntenek az ötkarikás sorsokról. Emberi életek, sportkarrierek mehetnek tönkre, kapcsolatok kerülhetnek válságba a vesztesek, az itthon maradottak oldalán, mert pszichésen nem könnyű feldolgozni, hogy valaki előtt az utolsó pillanatban becsapják az ajtót, annak ellenére, hogy elviekben megvolt a jegye a belépéshez.
Az olyan sportágak esetében, ahol előre lefektetik a szabályokat, ezek alapján könnyen meghozható a döntés. Van alapja, van mire hivatkozni, és az olimpiáról lemaradt sportoló is könnyebben feldolgozhatja álmai – jobb esetben időszakos – szertefoszlását. Ám félő, hogy nem csak ilyen esetek vannak ma Magyarországon: több előre nem meghatározott helyzetben kell most kitenni a mondat végi pontot. Mindenhol vannak első számúak, akik ezt korábbi eredményeikkel, teljesítményükkel kivívták maguknak. De jött egyetlen pillanat, egy rossz döntés, egy figyelmetlenség, és a kvótaszerzés lehetősége elveszett. Aztán az esély visszatér valaki másnak – akár a nagy riválisnak – köszönhetően, és újra van remény.
Nézzük mindezt egy konkrét példán keresztül. Birkózásban a korábbi világbajnok Kiss Balázs súlycsoportjában nem az első, hanem a második kvalifikációs versenyre utazott volna ki, ám az örök második Varga Ádám már az első viadalon megszerezte a hőn áhított kvótát. Maga a részvételi jog tehát megvan, de ki utazzon Rióba? Az, aki mindenki meglepetésére és óriási örömére megszerezte a kvótát, és évek óta arra várt, hogy az árnyékból kilépve megmutathassa a világnak, mire képes a világ legnagyobb sporteseményén? Vagy az a 33 éves, rengeteg érmet szerző, pályafutása utolsó lehetősége előtt álló sportoló, akinek egyébként először adatna meg, hogy olimpián indulhasson?
Persze nem csak ez a kiragadott eset borzolhatja majd rövidesen a hazai sportélet képviselőinek kedélyét. Mert amikor eljön a döntés pillanata, akkor valaki mellé le kell tenni a garast. És ez egyáltalán nem lesz egyszerű. A kiválasztott ugyanis lehetőséget kap arra, hogy egyrészt sportolóként valóra válthassa álmait, netán a dobogó legmagasabb fokán állva, a könnyeit nyelve énekelje, hogy Isten áldd meg a magyart, másrészt – erről se feledkezzünk meg – ott az esélye annak is, hogy egy életre megalapozza a maga és családja anyagi hátterét, biztosítsa megélhetésüket.
Mert az olimpián való részvétel, az ott elért jó eredmény a mai világban nagyon sokat ér. Ehhez persze nem elég eljutni a bejáratig, hanem be is kell lépni azon. A döntéshozóknak rövidesen nyilatkozniuk kell. Ám előtte nem árt, ha végiggondolják, mit miért tesznek. Ugyanis most emberi életekről, sportemberi karrierekről döntenek.
Ami legalább olyan kemény feladat, mint a kvóta megszerzése.
