A helyiek nem csinálnak problémát a csip-csup rengésekből – egyszerűen hozzászoktak, a hétköznapjaik része lett. Minden szállodában kézközelben van az elemlámpa (ha a természeti csapás miatt leállna az áramszolgáltatás), és ha az ember turistaként egy toronyba vagy egyéb magas épületbe megy, az ismertető szövegben arra is kitérnek, mi a teendő földrengés esetén. Többek között ne essünk pánikba, ne menjünk az ablakok közelébe, illetve ne használjuk a lifteket.
Öt éve egy tokiói irodaházban voltam éppen, amikor bekövetkezett egy komolyabb rengés. Elképesztő volt látni az emberek fegyelmét – akadt olyan dolgozó, aki épp csak felnézett a monitorból, és ahogy megállt előtte az asztal, úgy folytatta a munkáját, mintha mi sem történt volna. Más jól begyakorolt mozdulattal (itt már az óvodában elkezdik a gyerekek felkészítését a természeti csapásokra) kivette az asztallap alá ragasztott zseblámpát, feltette a fejére a védősisakot, és elindult a lépcső felé, hogy lemenjen az utcára. Ekkor láttam egy már-már tragikomikus jelenetet is: az ajtónál feltorlódott a tömeg, mert a kijárathoz érve mindenki hajlongani kezdett, udvariasan próbálva előretessékelni a másikat.
Lassan egy hete vagyok itt, és nagy valószínűséggel nem a földrengések emléke marad meg bennem legjobban, hanem ez a mindent felülíró tisztelet. Ez nem olyan kirakatudvariasság, mint az amerikaiak kötelező műmosolya – sokan például azért viselnek maszkot a metrón, mert meg vannak fázva, és nem akarják a betegségüket átadni utastársaiknak. A világ talán legdrágább bevásárlóutcájában járva láttam (a Ginzán van olyan üzlethelyiség, amelynek négyzetméteréért ötvenmillió forint feletti összeget fizetett a tulajdonosa!), hogy nyitáskor felsorakoznak az eladók a bejáratnál, és az elsőként belépő vásárlókat sűrű hajlongással és tapssal köszöntik.
