Tanulságok földrengés idején

A természeti csapás sem írhatja felül a japánok fegyelmét és önmérsékletét.

Eddig minden Japánban történt látogatásom a földrengésről szólt: először éppen öt esztendeje, a fukusimai tragédia napjaiban jártam itt, aztán pár hónappal a nagy baj után a baptistákkal hoztunk támogatást a sugárfertőzött gyerekeknek. Most egy meglepően olcsó repülőjegynek köszönhetően úgy döntöttem, turistaként is megnézem a távol-keleti ország fővárosát, de a természet másképp gondolta: érkezésem másnapján újra rengeni kezdett a föld. Igaz, jóval délebbre a fővárosnál, egész pontosan a Kjúsú szigetén lévő Kumamoto tartományban volt a legnagyobb baj, de több rengést Tokióban is lehetett érezni.

Túlzás nélkül mondhatom, hogy csütörtök óta folyamatosan mozog a föld: azóta négyszázszor jeleztek a berendezések. E sorok egy viszonylag csendes napon születtek – helyi idő szerint délután hatkor még csak tizenöt földmozgáson vagyunk túl. Eddig negyvenegy ember halt meg, és még mindig sokan vannak a romok alatt. A helyi hírtelevíziók folyamatosan közvetítenek a helyszínről, pénteken egy tíz hónapos csecsemőt sikerült csodával határos módon sértetlenül kiemelni, tegnap pedig tíz diákot húztak ki egy összedőlt kollégium romjai alól. A sérültek száma megközelíti az ezret, százezer embert kellett kitelepíteni, és megyényi terület maradt áram- és gázellátás nélkül. Autópályák szakadtak el, kisiklott egy szupergyorsvonat (szerencsére utasok nélkül), és láttam olyan helikopteres felvételt a helyi televízióban, amelyen egy kettévált hegy látszott – egyik fele egyszerűen lecsúszott a völgybe. A napokban zajló sorozat legnagyobb erősségű rengése a Richter-skála szerint 7,3-es erősségű volt. Ehhez képest a Magyarországon valaha feljegyzett legnagyobb földmozgás, az 1763. június 28-án Komáromnál bekövetkezett rengés a maga 6,3-es erősségével elpusztította a város épületeinek harmadát, és legalább hatvan áldozatot követelt.

Aki nem volt ilyen természeti katasztrófa közelében, az nem tudja elképzelni, mennyire kiszolgáltatott az ember, amikor megmozdul alatta a föld. Vasárnap délután egy vásárcsarnokban jártunk, amikor az épület vasszerkezete földöntúli hangon dübörögni kezdett, különös zajok jöttek a falakból, és mi hirtelen azt sem tudtuk, mi történik. Aztán elkezdtünk öszszevissza rohangálni, a páromat fejen találta egy leeső fémlap – szerencsére nem sérült meg tőle, csak egy púp emlékeztet az ijedségre. Ilyenkor az utcán sem jobb a helyzet, a felhőkarcolók szó szerint kilengenek, nyikorognak, és ez nagyon ijesztő érzés annak, aki nincs ehhez hozzászokva.

A helyiek nem csinálnak problémát a csip-csup rengésekből – egyszerűen hozzászoktak, a hétköznapjaik része lett. Minden szállodában kézközelben van az elemlámpa (ha a természeti csapás miatt leállna az áramszolgáltatás), és ha az ember turistaként egy toronyba vagy egyéb magas épületbe megy, az ismertető szövegben arra is kitérnek, mi a teendő földrengés esetén. Többek között ne essünk pánikba, ne menjünk az ablakok közelébe, illetve ne használjuk a lifteket.

Öt éve egy tokiói irodaházban voltam éppen, amikor bekövetkezett egy komolyabb rengés. Elképesztő volt látni az emberek fegyelmét – akadt olyan dolgozó, aki épp csak felnézett a monitorból, és ahogy megállt előtte az asztal, úgy folytatta a munkáját, mintha mi sem történt volna. Más jól begyakorolt mozdulattal (itt már az óvodában elkezdik a gyerekek felkészítését a természeti csapásokra) kivette az asztallap alá ragasztott zseblámpát, feltette a fejére a védősisakot, és elindult a lépcső felé, hogy lemenjen az utcára. Ekkor láttam egy már-már tragikomikus jelenetet is: az ajtónál feltorlódott a tömeg, mert a kijárathoz érve mindenki hajlongani kezdett, udvariasan próbálva előretessékelni a másikat.

Lassan egy hete vagyok itt, és nagy valószínűséggel nem a földrengések emléke marad meg bennem legjobban, hanem ez a mindent felülíró tisztelet. Ez nem olyan kirakatudvariasság, mint az amerikaiak kötelező műmosolya – sokan például azért viselnek maszkot a metrón, mert meg vannak fázva, és nem akarják a betegségüket átadni utastársaiknak. A világ talán legdrágább bevásárlóutcájában járva láttam (a Ginzán van olyan üzlethelyiség, amelynek négyzetméteréért ötvenmillió forint feletti összeget fizetett a tulajdonosa!), hogy nyitáskor felsorakoznak az eladók a bejáratnál, és az elsőként belépő vásárlókat sűrű hajlongással és tapssal köszöntik.

Nem tudom, mi az ára ennek a fegyelemnek és önmérsékletnek, de működőképesnek és nagyon élhetőnek tűnik az a világ, amit itt ennek köszönhetően sikerült felépíteni. Mi a természeti csapások szempontjából sokkal szerencsésebb helyen élve sem tudjuk fegyelmezni magunkat – akkor sem, ha nem az életünk, hanem csak egy parkolóhely a tét, vagy az, hogy másfél méterrel előrébb tartsunk a csúcsforgalomban.

Tokió kiváló hely a terápiára. Lehet, hogy ki kellene küldenünk ide néhány magyar politikust is egy kis tapasztalatcserére.