Beleöregedtünk a jazzbe – mondja barátjának a Pesti Est egy évekkel ezelőtti, legendás háromkockás képregényén egy harminc körüli fiatalember a rockkoncerten tomboló tömegben elmélázva. Hiába, bizonyos kor felett a rocksztárokon kívül már senkinek sem áll jól a kamaszos lázadás (néha nekik sem). Emellett az is igaz, hogy bármennyire szeretjük is a jó rockzenét és bármiféle más, Kárpát-medencén kívüli eredetű muzsikát, mégsem ez az, ami leginkább a sajátunk. Amikor nemrég kérdeztem zeneértő barátomat (nem mellesleg e lap újságíróját) egy felfutóban lévő magyar metálegyüttessel kapcsolatban, hogy szerinte érdemes-e megnéznem őket, a válasza az volt: „téged érdekelne, hogy csinálnak Texasban gulyáslevest?”
Vajon van-e olyan zenei kultúra, amely teljesen a miénk, amellyel lehet lázadni, bele lehet nőni és bele is lehet öregedni, azaz nem kell kinőni belőle? Amelyet lehet őrizni, kreatívan felhasználni, és amelyre külföldön nem azt mondják, hogy csak a világtrendek helyi másolata?
Természetesen van: a néptánc. De hozzá kell tenni, hogy bár a Fölszállott a páva és főleg a „gyerekpáva” sikere óta kezd szélesebb körben trendi lenni a folk, azért a színpadi néptánc még mindig olyan, mint az iskolai kórus: a család és a barátok mennek el megnézni. Ennek két oka van. Az egyik, hogy egy ilyen darabot, legyen akár puszta táncdarab, „tiszta forrásból”, akár a néptáncra építő táncjáték, nehéz úgy élvezni és érteni, hogy nem tudjuk, mit is táncolnak a színpadon. Megtanulni pedig nem kis energiabefektetés, hosszú évek munkája. Így a néptánc leginkább a didergős március 15-i és a fülledt augusztus 20-i ünnepségek kötelezően letudandó része: az izzadó, viseletbe öltözött néptánccsoport hejehujázik egy kicsit, tapsolunk és unatkozunk. Leragadtunk A tanúnál. A másik ok az, hogy a táncházmozgalom egy területen hagyományosan rosszul teljesít, ez pedig a saját reklámja.
Pedig amikor a néptáncosok arról próbálnak meggyőzni másokat, hogy milyen erő van a népzenében, nem a levegőbe beszélnek. Csak épp nem biztos, hogy lemezeken kell ismerkedni a dologgal. Hanem élőben: táncházban, folkkocsmában. Amúgy sincs sok olyan táncos lehetőség ma az országban, de talán az egész világon sem, ahol ingyen vagy olcsó belépőért egy komplett zenekar húzza a fülünkbe a talpalávalót, nem pedig magnóról megy. A népzene erejét pedig akkor lehet igazán megtapasztalni, amikor egy szűk folkkocsmában közvetlen mellettünk húzzák a zenészek, négyen-öten legalább. És akkor kénytelen az ember megtanulni, miként kell erre táncolni, mert a lába mozdulna, csak nem tudja, hogyan. És kénytelen megtanulni a rendszerint előkerülő népdalokat is, hogy a többiekkel tudjon keseregni hajnalban. És akkor megérti, mi történik a színpadon. Volt abban valami, amikor régi, erkölcsőrző prédikátorok kiátkozták ezt a zenét és táncot, mondván: ördögi dolog ez, senki nem tud neki ellenállni.
Régen rockkoncerteket látogattam rendszeresen, és táncházakat alkalmilag. Mára megfordult a trend: ma már koncertekre megyek néhanapján, folkkocsmába pedig viszonylag gyakran. A koncerten a zenekarnak a legjobb, hiszen ők játszanak. Lehet rá tombolni, ordítani a szöveget, de valahogy mégsem az igazi. Mégiscsak nézők vagyunk a nézőtéren. A táncban – mindenféle táncban – együtt alkotunk a zenészekkel. Szecessziós, a pillanatnak szóló alkotás ez, amely elillan, és nem önmagáért van, hanem használati mű – de mégiscsak a tánc az az alkotási forma, amelybe a legintenzívebb módon be tudunk vonódni teljes valónkkal. Egykori zenetörténet-tanárom szerint nincs rosszabb, mint a művészetet kívülről élvezni. Valamiképp része és alkotója akar lenni az ember.
Erdély egy valódi hely? – kérdezte tőlem meglepetten pár külföldi turista az egyik pesti belvárosi folkkocsmában egy péntek éjjel. Már azon is teljesen ledöbbentek, hogy betévednek egy véletlenszerűen kiválasztott kocsmába, és ott élő zenére táncolnak fiatalok. Megkérdezték hát, hogy mi ez. Elmondtam: van egy ilyen mozgalom Magyarországon, sokan táncolnak, és néha lemennek csak úgy, szórakozásból egy folkkocsmába. Természetesen – lódítottam – minden magyar tud táncolni. Valamennyire legalábbis. S még hozzátettem, hogy amit épp bámul, az erdélyi magyar néptánc. Transzszilvánia? Turistáink azt hitték, az csak a mesékben létezik. Megerősítésül hozzátettem, hogy nemrég kapták vissza a Habsburgok a Drakula-kastélyt. A Habsburgok? – jött a hitetlenkedő kérdés, és már láttam, hogy csak még jobban fokoztam kételyeiket a mesebeli Tündérkert létezésével kapcsolatban. Nézd meg a Wikipédián – zártam le a kérdést. A legtöbb turista persze tudja, hogy Erdély létező hely, de szinte minden pénteken betévednek, és csodálkoznak és kérdezősködnek a környéken a bulinegyedben mulató franciák, németek, amerikaiak. Talán ebből is látszik, hogy milyen diplomáciai erő van a néptáncban.
Egy közelmúltbeli alkalommal viszont hivatásos néptáncosokkal beszélgettem egy esti sörözésen. Arra terelődött a szó, hogy mennyire nem ismerik az emberek az olyan társulatok munkáját, mint a Magyar Állami Népi Együttes, a Duna Művészegyüttes vagy a Magyar Nemzeti Táncegyüttes (egykoron Honvéd). Nem csak a repertoárt nem ismerik – azt sem tudják, hogy léteznek. Az meg, hogy mit is jelent „hivatásos néptáncosnak” lenni – többórás próbát napról napra, többhetes őszi külföldi turnét, olyan fizikai igénybevételt, mint egy profi focistáé, és ugyanolyan korai karriervéget a tönkremenő ízületek miatt –, végképp elképzelhetetlen számukra. Pedig e társulatok előadásaira is ugyanolyan természetes módon be lehetne ülni, mint Alföldi vagy Vidnyánszky egy-egy darabjára. Szent Péter esernyője az egyik héten, Naplegenda a másikon. Hatalmas munka folyik ezekben a műhelyekben, rengeteg ember dolgozik egy-egy nagyszerű produkción.
De nem „műparasztkodás”-e néptáncolni? Határozott nem a válaszom. Persze lehet úgy is csinálni. De mégiscsak inkább a miénk, minden Kárpát-medencei emberé (nemzetiségtől függetlenül) a felvidéki Magyarbőd tánca vagy a kalotaszegi meg a bonchidai magyar és román, mint a salsa meg a tangó. Semmi bajom a tangóval meg a salsával, sok néptáncos is szívesen táncol ilyesmit. Nem árt viszont, ha tudjuk: a néptánc, a népzene a magaskultúra rengeteg elemét olvasztotta magába, a parasztok főúri szalonokból lopták a dallamokat, az erdélyi táncok a reneszánszban gyökereznek. Később pedig polgári táncokat is a maguk képére formáltak a falusiak.
Roger Scruton angol konzervatív filozófus rendszerint megkérdezi, ha hazánkban jár, hogy van-e még táncház. Ha azt hallja, hogy van, megnyugszik. Scruton a modern kultúráról írt kötetecskéjében a kultúra kétféle, máig ható felfogását különíti el a felvilágosodástól kezdődően: Herder és a romantikusok népi, nemzeti kultúráját, amely a néplélek kifejezője, valamint Wilhelm von Humboldt műveltségként felfogott, univerzális magaskultúráját. A herderi kultúrával azonban – tehetjük hozzá – leszámolt az iparosodás és a polgárosodás. Az utolsó időben „felkutatott” és múzeumba gyűjtött tárlat lett, nyomokban még létezik, de a középosztályosodás elsodorta kereteit és életmódját. Ami megmaradt belőle – legalábbis nálunk –, az épp a néptánc és a népzene. Ami viszont, mivel már tudatos választás kérdése és egyfajta szubkultúra lett, valójában a humboldti magasműveltség részévé vált. Ezzel talán egy kicsit meg is haladtuk a népi-urbánus vitát, már ha azt a humboldti és a herderi kultúrafelfogás ellentétének leképeződéseként fogjuk fel – nyilvánvalóan leegyszerűsítő módon. A megoldás: népi is, urbánus is.
Május 7-e, a táncház napja talán hozzájárul ahhoz, hogy minél többen kedvet kapjanak a néptánchoz, így ne csak egy szubkultúra legyen a sok közül a táncházmozgalom. Sőt, hogy épp a néptánc legyen az, amit bárkivel, bárhol el tudunk járni. És hogy értsük, szeressük a táncos darabokat. Hogy idővel ne csak lódítás legyen a csodálkozó külföldiek kérdésére – minden magyar tudja ezt? – adott válasz: igen, minden magyar.
A szerző újságíró
