Angéla anyától Erdogan szultánig

Hol vannak a demokrácia németországi változatának kiegyenlítő és védekező mechanizmusai?

Angéla anya; Németország válsághelyzetben; A dühös polgárok felkelése: odafönt mindannyian félrevezettek bennünket; A félelmetes barát: Erdogan hadjárata a szabadság és a demokrácia ellen; Rossz, rosszabb, Böhmermann–ZDF-botrány, nemzetközi válság, személyes tragédia. Mi köti össze ezeket a látszólag összefüggéstelen kifejezéseket? A Der Spiegel címfeliratai. Nem egy magabiztos, jól funkcionáló társadalom jeleit láthatjuk.

Angela Merkel német kancellár azt ismételgeti, hogy a menekültekkel való magyarországi bánásmódot látva emberbaráti kötelessége volt a határok megnyitása. Az óvatos, lapító, halogató, szemforgató politizálás nagyasszonya másokra mutogatva úgy nyitotta meg a határokat, hogy senkit sem kérdezett meg. Így kell tennie egy nagy és erős demokrácia vezető politikusának?

Néhány hét alatt világossá vált, hogy a menekülthullám az európai történelemre ható politikai és morális válságot idéz elő. Merkel választási kampánya során a Rolling Stones Angie című 1973-as dala szólt – melankolikus, lassú szám. „Mikor fognak a felhők eltűnni, hova vezetnek bennünket?” – kezdődik a dal, majd azzal folytatódik, hogy ugyan nem valósítottuk meg az álmainkat, de „nem mondhatod, hogy nem próbáltuk meg”. A szám negyven év távlatából is rímel Merkel „Megoldjuk!” (Wir schaffen das!) jelszavára. „Nincs most itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk?” – énekli Mick Jagger, és ezt kérdezik egyre többen minden melankólia nélkül Németországban.

Az örökmozgó Jagger által történelmi próféciával „előre látott”, évtizedekig örök mozdulatlannak tűnő Angie Németországot kérődző politikai unalomba ringatta. A szeptemberi Teréz anya jelmezes Spiegel-beli megjelenés után januárban már egy szétolvadó arcú, „magányos” Merkel képe látható, avagy muszlim fejkendővel formálják újra arcát. A Die Zeit címlapján kis német zászlót kézben tartva, színes kosztümben, emelt fővel, szürke égbolt alatt, sötét öltönyösöket vezetve töredező peremű szakadék felé vonul.

A Spiegel szerint „Mindegy, mi lesz a vége” (Egal, wie es ausgeht). A kancellárnak egykori keletnémet barátja súgja fülébe egy berlini koncert szünetében: „A remény nem az a meggyőződés, hogy a dolognak jó vége lesz. A remény annak bizonyossága, hogy egy dolognak értelme van, mindegy, mi lesz a vége.” A keletiek negyven éven keresztül a szocializmus kísérletének szomorú és védtelen alanyai voltak. Az egykori kísérleti nyúl – kémiai kísérletekben maga is jártas –, nem tudván elszakadni élete alaptapasztalatától, mintha saját népével és egész Európával úgy kísérletezne, ahogy ezt korábban vele tették. Egy nagyhatalmi vezető tudatalattijának eksztatikus bosszúja a történelem erői fölött? Pszichiátriai eset? Hol vannak ilyenkor a demokrácia németországi változatának kiegyenlítő- és védekezőmechanizmusai?

A Time magazin Merkelt az év emberének nyilvánította. A huszadik században egykor saját állampolgárait és Európa egyes népcsoportjait szisztematikusan elpusztítani szándékozó német politika most ellenkezőleg jár el: mindenkit befogad, aki az ajtaján kopogtat. A történelmi bűn jóvátétele és a történelmi arckép újrafestése? Németország a történelem jó oldalára akar kerülni, ha kell, önfeladó, öntagadó gesztusokkal is. Mindegy, mi lesz a vége, akár az arc olvadása, akár a demokrácia önfelszámolása.

A New York Times szerint a harmincas évek politikai helyzete kísért, Németországnak gyökeresen irányt kell váltania a menekültpolitikában: Merkelnek távoznia kell. Miközben az ország a történelmi jó ember szerepére pályázik, a világ egyáltalán nem ilyenként észleli. A francia sajtó képviselői meghökkennek, az angolok a kontinentális szörny új ábrázatú feléledésétől tartanak, zsidó politikusok az antiszemitizmus tömeges importálásától félnek.

Merkel, a politikába távolról érkező azonban meg akar kapaszkodni. Ez az alkat a legveszélyesebb a demokráciára nézve. Szélkakas, a német kifejezés szó szerint forgónyak (Wendehals). Tavaly nyár közepén még azt mondta: „jöhettek akár mindannyian is, nem tudjuk megoldani”. Majd nyár végén már az Európa felé áramló menekülteket látva: „Németország erős ország. Oly sok mindent megoldottunk, ezt is megoldjuk!” Merkel új arcot akar magának és Németországnak. Évtizedek során látszott, nagyjából mindegy volt számára, miről beszél, most azonban csillog a szeme, lendületet kapott. Az adminisztráció rutinévei után megtalálni vélte történelmi feladatát. Csalódott, hogy pártja és népe nem követi, de még egyszer sem reagált arra a kritikára, hogy a nagy szavak mellett elfelejtette a befogadás technikai, gazdasági, infrastrukturális és személyi feltételeit biztosítani.

Ismerői szerint soha nem ismeri be a hibáit. Az Európai Unió többi országába akarja terelni a beengedett tömegeket. A török elnökkel, Erdogannal tárgyal, hogy a menekülteket már Törökországban meg kell állítani. Recep Tayyip Erdogan az a politikus, aki a Kemal Atatürk által az Oszmán Birodalomból megalkotott európai irányultságú köztársaságot vissza akarja vezetni egy muszlim orientáltságú társadalmi rendbe. A török származású kabaréművész Somuncu szerint „Erdogant börtönbüntetése során fölhalmozódott bosszúvágy hajtja, és mindenkinek vissza akar fizetni, akiket az akkori kemalista politika cinkosainak tart”. Ő is pszichiátriai eset? Merkel bármit megígér neki, pénzt, európai vízummentességet – mintha Európa nevében erre bárki is feljogosította volna –, a véleménynyilvánítás szabadságát pedig zárójelbe teszi.

A német komikus, Jan Böhmermann szatirikus versben tette nevetségessé Erdogant, mire a török kormány büntetőeljárást kért a német kormánytól. Merkel újabb színeváltozás-sorozata következett. A művészt elítéli, Németország és Európa sorsát török kézbe helyezi. Jumurdzsák a távolból integet.

A Böhmermann-ügy nyilvánvalóvá teszi a sokat emlegetett Willkommenskultur ellentmondásosságát. Mialatt humanizmusról, új befogadó német kultúráról hallhatunk leckéket Merkeltől, illetve arról, hogy kerítést nem épít, mivel körülkerítve nőtt föl (nem téve különbséget bezáró és saját tulajdont védő kerítés közt), delegálja a határzárást Törökország számára. Olyan politikussal egyezkedik, aki saját országán belül kurd településeket bombáz, és újságírókat hallgattat el. Mással végezteti el a feladatot, a színpadon a kezeit sem kell mosnia. Az iszlám vallás terroristapotenciáljától aggódókat felszólítja, járjanak többet templomba, és imádkozzanak. A demokrácia alapértéke, a véleménynyilvánítás szabadsága viszont nem fontos neki.

A szultánszerű Erdogannal párban űzött világpolitika bármi, csak nem etikai előadás. Miközben a kancellár és a német politika a történelem színpadának befogadó, jó oldalán próbál szerepet vállalni, a színfalak mögött, a török határon sikerül hatékony kerítést építeni. Akármi legyen is a kerítés formája: drót, gépfegyver, bombázás, útzár, vagy – a bukott osztrák kancellár kifejezésével élve – „kapu meghosszabbított oldalszárnyakkal”. A Zeit lesújtó kommentárja szerint „Rejtélyes idealisztikus fél év után a kancellár a reálpolitika ingoványába süllyedt. Egy növekvő tekintélyű kisistennek udvarol, fizetve neki, hogy a piszkos munkát elvégezze helyette”. Az újság szerint bebizonyosodni látszik, hogy a menekültpolitika működésképtelen, ezért morálisan sem írható elő. Közben pedig visszatérünk abba az időbe, amikor még a Rossz segített Európának, azaz diktátorok védőgyűrűjében virágozhatott az emberi méltóság tisztelete – miközben az önkényuraknak szorgalmasan fegyvereket szállított, hogy a szegények tömegeit kívül tartsák a kontinensen. Aszad, Kadhafi és Szaddám Huszein új neve Erdogan, egyébként minden változatlan. Nyilvánvaló, hogy a Szovjetunióból és a keleti diktatúrákból álló zárt gyűrű, amely a szegényeket visszatartotta, nem fog újra bezárulni.

A reálpolitikus Merkelt igazolni látszik, hogy csökken a menekültek száma: januárban hetvenezer, márciusban harmincezer, április közepéig néhány ezer volt. A problémák persze megmaradnak, Törökország naponta hatalmas tömeg menekültet küld vissza Szíriába. Ott mi a helyzet az emberi méltósággal, szabadsággal, európai értékekkel? A kérdésre hiába várjuk Merkel válaszát. Az isztambuli repülőtéren német újságíróknak tagadják meg a belépést. Mit mondhatunk ezek után a Spiegel felvetéseire? Inkább a talányok sokasodtak, semmint a bizonyosságok. Angéla anya és Erdogan apa? A magányosan lágy politikus asszony partnerét lelte meg a kemény férfiban? (A feminizmus és a maszkulinizmus teoretikusai üdvözletüket küldik!) A demokrácia a hatalmat megosztotta, de a pszichiátriai eseteket nem tudja egymástól és a politikától elválasztani.

Az Angie-t ma kevesen dúdolják Németországban.

A szerző Svájcban végzett filozófus