Az állítólagos orosz áfiumról

Milyen véleményszabadság van ott, ahol a tények kimondása „dezinformáció”?

Megkaptam én is azt az angol nyelvű körlevelet (e-mailt), amelyben az egyik uniós intézmény arra kér fel, hogy jelezzem, ha orosz „dezinformációs” propagandával találkozom. Hasonló levelek feltehetően sok helyre eljutottak Magyarországon. Egyes lapok és hírportálok cikkei egész bekezdéseket vettek át belőle, noha szerzőik hozzájárulása legfeljebb a szöveg magyarra fordítása volt. Ebből arra kell következtetnem, hogy szerencsére nemcsak az orosz, hanem az oroszellenes propaganda is jól szervezetten működik nálunk.

Nemzedékem még jól emlékszik arra, amikor hazánkban kötelező volt a szovjet propaganda terjesztése. A hazai média mellett a szovjet lapok magyar nyelvű kiadásai is ontották a propagandát, nem beszélve az orosz nyelv kötelező iskolai tanításáról. A magyar társadalomra azonban semmilyen hatást sem gyakorolt ez a csúcsra járatott propagandagépezet. Még a józanabb kommunisták is a nyugati kapcsolatok javításától várták a rendszer reformját. Oroszul pedig a legtöbbünk nem tanult meg. Orosz ismerőseimmel ma is csak angolul tudok beszélni, amit utólag nagyon bánok. Egy szép nyelv és egy elképesztően gazdag kultúra ismeretével lettünk szegényebbek, nem a propaganda hiánya, hanem annak túltolása miatt. Néhány oroszbarát hírportál aligha vehetné fel a versenyt a nyugati tőkés cégek óriási médiabirodalmával, nálunk pedig a kormánypárti többségű hírközléssel. Ha az emberekben mégis kétely támad a nyugati demokráciákkal szemben, az aligha Moszkva ármánykodásának a következménye. Akik elkötelezettek a nyugati típusú demokrácia elvei iránt, azokat egyenesen sérti, ha kritikájukat, kételyeiket ellenséges szándékú propagandának állítják be. Meggyőződésem, hogy a magyar társadalom túlnyomó többsége szívesebben élne nyugatias civilizációban, mint oroszos környezetben. Aki csalódott az előbbiben, az nem azért csalódott, mert túl sokat, hanem mert túl keveset kapott a valódi demokráciából, az igazi jólétből és az emberi léptékű civilizációból.

A nyugati demokráciának sok erénye van, talán legnagyobb hibája viszont a mintaadó angolszász kultúrában mélyen meglevő álszentség. A kommunista rendszerek előbb proletárdiktatúrának, majd az enyhültebb időkben „szocialista demokráciának” nevezték magukat. Nyíltan beismerve, hogy a demokráciánál sokkal fontosabbak a politikai szempontok. A vallási alapelvekre épülő rendszerekben sincs demokratikus szavazás a hitelvekről, a törvények nem a népakaratra, hanem az adott vallás tanítására épülnek. A nyugati demokrácia ideológusai azonban azt hirdetik, hogy a rendszerükben tökéletesen érvényesül a sajtószabadság, az összes fontos kérdésről a választók döntenek, és minden másféle kormányzati rendszer csak sötét diktatúra lehet. Ezért aligha van joguk megsértődni, ha valaki kimutatja, hogy ez nem teljesen igaz, és még igencsak lehetne javítani a demokrácia állapotán.

Nem kell orosz propagandistának lenni például ahhoz, hogy felháborodjunk, ha Merkel kancellár asszony felhatalmazást ad az ügyészségnek büntetőeljárás indítására a török államfőt bíráló humorista ellen. Ez a döntés vajon nem ellentétes a véleményszabadság alapelveivel? Néhány héttel azután, hogy a holland népszavazás nagy arányban elutasította az Ukrajnával kötendő társulási szerződést, a hágai kormány bejelentette, hogy nem veszi figyelembe a népszavazás eredményét. Egy népszavazás eredményének negligálása összeegyeztethető a demokrácia magasztos eszményével? A szilveszteri kölni eseményekkel kapcsolatban nem elképesztő, hogy a politikai vezetők köztörvényes bűntettek elhallgatására és elkenésére utasították a német rendőrséget? Milyen véleményszabadság van ott, ahol a tények kimondása „dezinformáció”, letagadásuk pedig „demokratikus kötelesség”? Nem pontosan ez a fajta álszentség erősíti meg azokat, akik a nyugati demokrácia valódi, becsülendő értékeit is le akarják rombolni?

És ha már az oroszoknál és a propagandánál tartunk, nem lenne helyesebb visszavenni valamit a nyilvánvaló túlzásokból és torzításokból? Vlagyimir Putyinnak és a rendszerének nyilván sok hibája van. De nem ízléstelen éppen Hitlerhez hasonlítani azt az orosz vezetőt, akinek a testvére éhenhalt Leningrád német blokádjában, s akinek a családjából több embert megöltek a náci megszállók? És a demokrácia bajnokaként ünnepelni azt az ukrán vezetést, amely alkotmányába iktatja a zsidókat, lengyeleket és oroszokat tömegesen kiirtó, Hitler csatlósaként harcoló Bandera és hívei „dicsőségét”? Nem meggyalázása ez az antifasizmus eszméjének?

Az orosz példákon túllépve hogyan válik Erdogan török elnök zsarnokból a nyugati demokrácia megbecsült szövetségesévé egyik napról a másikra? Iránban az egyetemisták többsége nő, többé-kevésbé szabad választásokon az ellenzék győzött (még ha korlátozott is a lehetősége a változásokra), és a parlamentnek nemcsak keresztény, de még zsidó tagja is van. Miért számít Irán mégis sötétebb diktatúrának, mint Szaúd-Arábia, ahol a nők autót sem vezethetnek, mozifilmek nem készülhetnek, és a keresztény hitre térésért halálbüntetés jár? Tibetben a kínai kommunisták szüntették meg a rabszolgaságot, vezették be a közoktatást és törölték el azt a szokást, hogy a legfőbb vezetőt csecsemőkorában, a papok nevezzék ki egy életre szólóan. Biztos, hogy rosszul tették? A nyolc-tíz millió kongóit brutálisan legyilkoló belga gyarmattartó rendszert nem illene Hitler és Sztálin mellé odahelyezni az emberi gonoszság panoptikumába?

A mai kommunikációs térben gyakorlatilag lehetetlen eltitkolni az alapvető tényeket és a figyelemre méltó véleményeket. Ha a demokrácia hívei megpróbálják cenzúrázni ezeket, akkor mások annál sikeresebben terjesztik őket, az igaz hírekhez és ütős kommentekhez ügyesen hozzácsapva a saját üzenetüket. Ilyen értelemben nyilván valóban működik orosz (és másféle) propaganda. De hatása csak akkor van, ha a demokráciákban korlátozzák az információs és véleményszabadságot, és a tények kimondását alárendelik a nagytőke vagy az elvont „politikai korrektség” érdekeinek.

Nagyon helyes, ha valaki leleplezi az orosz propaganda hazugságait. Amíg szabad a vita, az sem baj, ha az igazságait is hazugságnak nevezi, biztos lesz, aki majd kiigazítja. De az amerikai társadalom nyilvánvaló torzulásáért, az európai egység eszméjének válságáért, a nyugati hatalmak által megbuktatott arab rendszereket felváltó eszelős káoszért, a brüsszeli iszlám terrorizmusért végső soron maguk a nyugati demokráciák hibái a felelősek. Ha meg akarjuk menteni a nyugati típusú demokrácia értékeit, akkor nem a kritikusait kell be- vagy feljelenteni, hanem ezeket a hibákat kell kibeszélni és megszüntetni. Igazi véleményszabadság, viszonylagos egyenlőség és jólét, a társadalmi többség érdekeit képviselő politika – ha a rendszer ezek alapján működne, akkor semmilyen „dezinformációs kampánytól” sem kellene félnie.

A szerző publicista, volt európai parlamenti képviselő (MSZP)