Brüsszeli diktátorcsinálók

A migránsalku valódi árát nem az Európai Unió, hanem Törökország fizeti meg.

A gyanús bajusz ne tévesszen meg minket, Recep Tayyip Erdogan még nem diktátor, ahogy Törökország sem diktatúra. Ha az lenne, akkor nem lenne szükség arra a trükközésre, amire a török államfő eddig kényszerült: tavaly novemberben az újra kiírt választásokra, a kormányfő leváltására, a botrányt kavaró újságíróperekre. Már régen bevezették volna az elnöki rendszert, ő pedig egy új Atatürkként tetszelegne a második nagy államépítő szerepében. Az is igaz ugyanakkor, hogy Erdogan nem egy nyugati értelemben vett demokrata. Nem az a fajta pajtáskodó politikus, aki köszönésképpen arcon legyint másokat, vagy nekiáll szelfiket készíteni rajongóival. Ő egy egészen más, számunkra idegen politikai kultúrát képvisel, amelyben ha az elnök belép, mindenki feláll, és tízperces vastapssal köszönti. Ám ettől még nem lesz valakiből diktátor – még ha abba az irányba tart is. De ha egy napon mégis azzá válik, abban az EU-nak oroszlánrésze lesz.

Úgy tűnik ugyanis, hogy Európa egyik napról a másikra úgy ugrik, ahogy „fényes tekintetű Erdogan szultán” fütyül. Hatmilliárd eurós segély, vízummentesség, megújított uniós csatlakozási tárgyalások, sutba dobott emberi jogi és demokratikus kritikák. Sőt, Brüsszel olykor még tapsol is Ankarának, és minden hivatalos találkozón az egekig dicséri a török erőfeszítéseket az embercsempészet elleni harcban, a migránsáradat megállításában, a márciusban tető alá hozott megállapodások végrehajtásában – melyek aztán az eddigi tárgyalópartner, Ahmet Davutoglu eltávolításával egy pillanat alatt veszélybe kerültek. Eddig beismerten nem volt B terv, és az EU fennhangon hirdette, hogy a válságból csak Törökország jelenthette a kiutat. Pontosabban süket fülekre találtak azok a többek között magyar hangok, melyek saját erőből, a külső határok megerősítésével akarták megoldani a helyzetet, és azt tanácsolták, hogy ne bízzuk magunkat csupán Törökország bizonytalan jóindulatára. Egyszerre aztán beigazolódtak a félelmek, és az Európa-barát török kormányfő leköszönésével mozogni kezdett az eddig elért összes kétes eredmény alatt a talaj, és kapkodva kellene találni egy másik járható utat.

Csakhogy időközben fordult a kocka. Erdogan, aki korábban még rászorult az unióra, most apránként az utolsó cseppet is kicsavarhatja belőle, és a legjaván már túl van. Megteheti, mert az eddig kidolgozott megállapodás már elképzelhetetlen Ankara hajlandósága nélkül. Ha nincs, aki a túlparton fogadja a visszafordított migránsokat, Európa kezét megkötik saját értékei és törvényei, és a Brüsszelben megálmodott rendszer kártyavárként omlik össze. Pontosan tudják ezt a törökök is, s ez olyan aduász a kezükben, mellyel nehéz versenyre kelni, és amivel nehéz nem visszaélni. A migránsválság, mintha csak az isztambuli Nagy Bazárban lennénk, a cserebere eszköze lett, és Ankara megkéri a segítsége árát.

Ugyanakkor túlzás lenne azt állítani, hogy ezt gazdasági értelemben mohó kufárként tenné. Nem szabad elfelejteni, hogy Törökország már akkor a nyitott ajtók politikáját folytatta, és százezrével fogadta be a szír menekülteket, mikor Európa még javában a „behunyt szemek politikájával” próbált tudomást sem venni a problémáról. A törökök, szemben más iszlám országokkal, például a dúsgazdag olajmonarchiákkal, zokszó nélkül a nyakukba vették hárommillió szír menekült terhét. Cserébe az eddig megfizetett ár bőven megéri. Hiszen mi hatmilliárd euró, mikor például Görögország megmentésébe legkevesebb 240 milliárd eurós hitelt pumpáltak, ahogy Ukrajna is feneketlen pénznyelőként tartja a kezét újabb és újabb támogatásokért? Ami pedig a vízummentességet illeti, a nagyobb baj ezzel is inkább Európa arcvesztése, mint a kontinensre özönlő törökök veszélye.

Politika értelemben viszont nagyot nyertek az üzleten. Brüsszel lejáratta magát azzal, hogy minden melldöngetés ellenére saját szabályait felrúgva, a követelmények teljesülése és igazi harc nélkül is mindent megadott a törököknek. Ezzel saját házába engedte a farkast, és ezüsttálcán nyújtotta oda Erdogannak a hatalmat. Minden alkalommal, amikor az EU enged Ankarának, és szemet huny az újságírók üldözése, a kisebbségek elnyomása, a demokrácia lábbal tiprása fölött, egyúttal lök egyet Törökországon a diktatúra felé. Azt az üzenetet közvetíti, hogy a sokáig lesajnált államfő még az EU-t is megleckéztette. Márpedig ki fogja megállítani Erdogant, ha nem az unió, ahová egyébként a törökök többsége is vágyik? A fékevesztett államfő saját miniszterelnökét is könnyedén lesöpörte, mikor érdeke úgy diktálta, és lassan már az EU sem több, mint egy hasznos eszköz az arzenáljában. A migránsalku valódi árát így Törökország fizeti meg, mikor az államfő, becsapva népét, értékeiben egyre távolabb, a gyakorlatban mégis mind közelebb sodorja az országot Európához. Erdoganból Brüsszel csinál diktátort, s ha ez megtörténik, már késő lesz észhez kapni: mégis, kivel alkudoztunk mi?