Clinton kontra Trump

A New York-i ingatlanmogul eddig sorra cáfolta meg a róla szóló politikai előrejelzéseket.

A demokrata oldalon már korábban eldőlt, hogy Hillary Clinton lesz az elnökjelölt a detroiti konvención. Ebben csak egy jogi bonyodalom tudná megakadályozni: ha a Szövetségi Nyomozóiroda (FBI) bűncselekménnyel vádolná az otthoni, saját szerverén külügyminiszterként folytatott hivatalos ügyintézés miatt, mondván, ezáltal veszélyeztette a nemzetbiztonságot. Ha a folyamatban lévő vizsgálat netán vádemeléssel zárulna, Clintont azonnal felszólítanák a választási küzdelemből való kilépésre.

Megdöbbentően sok külsődleges hasonlóság van a két elnökjelölt között: hasonló életkor (Clinton: 68, Trump: 70), gazdagság és celebstátus. Ősszel emiatt is soha nem látott médiacirkuszra lehet majd számítani. Mindketten pragmatikusan változtatják a véleményüket, ezért sokan megkérdőjelezik szavahihetőségüket (Clintonét még inkább, mint Trumpét). Mindkettejüknek meglepően magas az elutasítottsága az összes szavazó körében (Trump esetében még a saját pártján belül is).

Mivel Trump nem képviseli a republikánus pártortodoxiát, álláspontja több alapkérdésben majdnem azonos Clinton „középutasnak”, az Obama-elnökség meghosszabbításának tekinthető programjával, vagy igen közel áll ahhoz. Trump például – szemben saját pártja hivatalos vonalával – nem megszüntetni, hanem csak javítgatni kívánja a sokat támadott országos egészségbiztosítási rendszert (Obamacare). A Wall Street minden gazdasági bajok forrásának tekintett nagy bankjait egyikük sem tervezi – Bernie Sanders mintájára – „felrobbantani”, csupán a meglevő adózási kiskapukat szeretnék bezárni. Egyikük sem akar a jelenleginél sokkal magasabb adót kivetni a gazdagokra a politikailag elviselhetetlenül szélesre nyílt jövedelemolló szűkítése végett, amely Obama alatt tovább tágult. Sokan jelentéktelennek tartják Clinton négyszázalékos adóemelési javaslatát az ötmillió dollár fölötti jövedelmekre. Trumpnak a szabad kereskedelmi egyezményeket Amerika számára hátrányosnak tekintő álláspontjához is közelebb került Clinton. Külügyminiszterként még támogatta a csendes-óceáni kereskedelmi partnerséget (TPP), ma már azonban – nyilvánvalóan választási fogásból és Sandershöz igazodva – ellenzi. Persze ez nem akadályozza meg Trumpot abban, hogy elverje a port Clintonon a „katasztrofális” TPP-nél való bábáskodásáért.

Vannak persze sarkalatos különbségek is köztük, különösen világpolitikai kérdésekben. A gazdasági nacionalizmusát izolacionista katonai politikával megfejelő Trumphoz képest Clinton a Demokrata Párt internacionalista hagyományait képviseli. Elnökként markáns beavatkozási vonalat vinne, jócskán módosítva ezzel Obama konfliktuskerülő visszafogottságát a nemzetközi porondon. Clinton kiáll Amerika globális vezető szerepének megerősítése mellett, szemben Trumppal, aki inkább jól fizető hazai állások létesítésére, valamint a leépülőben lévő infrastruktúra modernizálására és bővítésére fordítaná azokat az összegeket, amelyeket Amerika a „világ csendőreként” elver, és amiért cserébe semmit nem tud felmutatni. „Nincsenek győzelmeink, lúzerek lettünk, engedjük, hogy mindenki kihasználjon bennünket” – mondja Trump. Clinton egyáltalán nem osztja Trumpnak a külpolitikai elitet meghökkentő felfogását a NATO-n belüli amerikai szerep átgondolásáról (visszafogottabb elkötelezettség, egyenlőbb tehermegosztás), a Közel-Keletről (elfogulatlan közvetítés Izrael és a palesztinok között) vagy az európai migrációs válságról, amellyel kapcsolatban Trump Németországot bírálja a kialakult helyzetért.

A mérvadó közvélemény-kutatásokban Clinton jelenleg 10-13 százalékos fölénnyel vezet Trump előtt. Tekinthetjük-e ennek alapján őt az Egyesült Államok következő elnökének? Véleményem szerint ez elhamarkodott lenne, több okból is. Trump az elmúlt egy évben bizonyította, hogy nagymestere a politikai kampányolásnak és a tömegmédiának. Minden előzetes várakozást megcáfolva az előválasztásokon 16 jelöltet süllyesztett el, köztük republikánus nagyágyúkat és a pártelit olyan kedvenceit, mint Jeb Bush vagy Marco Rubio. Így vagy úgy – leginkább azonban „vasvillás” populizmussal, brutális stílussal és jól időzített kiütésekkel – összes ellenfelét a padlóra tudta küldeni. Nagy tapasztalata és politikai rutinja ellenére Clinton igen sebezhető. Sok olyan politikai fogást lehet találni rajta (az iraki háború támogatása, Bengázi, a szerverügy, a Wall Streethez való szoros kötődés, a Clinton Globális Kezdeményezés nevű alapítvány stb.), amelyeket Trump a rá jellemző kíméletlenséggel és erőszakossággal fog kiaknázni. Politikai teher Clinton vállán az is, hogy a politikai establishment egyik legismertebb alakja, miközben a társadalmon establishmentellenes hangulat uralkodott el. Ezért is lett 2016 a politikai kívülállók és az olyan lázadók éve, mint Trump és Sanders.

Ennél is fontosabb azonban, miként alakul majd a két jelölt „választási koalíciója” a novemberi általános választásokig hátralevő fél évben, ami a politikában igen hosszú idő. Clinton gyakorlatilag a 2008-ban és 2012-ben igen sikeres Obama-koalíció továbbvitelére épít, amely főként a kisebbségi (fekete és hispán) rétegekből, nőkből, első szavazó fiatalokból és magas iskolai végzettségűekből tevődik össze. Clintonnak várhatóan sikerül majd fönntartani ezt a koalíciót, bár gondjai lehetnek a fiatalabb szavazói korosztállyal, amely az előválasztásokon – fölöttébb lelkesen – Sanders mögé sorakozott fel. Clinton sebezhetőségét egy populista és karizmatikus ellenféllel szemben mutatja az is, hogy a „demokratikus szocialista” Sanders ellen meglepően sok államot – 41-ből 18-at – elveszített az eddigi előválasztásokon, köztük olyan fontosakat, mint Michigan és Indiana.

A Trump-koalíció fő merítési bázisa a gazdaságilag leszakadt vagy stagnáló, politikailag dühös fehér munkásosztály. Ebben sok „Reagan-demokrata” is van, akik a Demokrata Pártból vagy Obamából kiábrándulva protestszavazóként vándorolnak át Trumphoz. Az előválasztásokon Trumpnak sikerült jelentősen kiszélesítenie a bázisát, több Clinton-felségterületnek számító déli államban is. Biztosan el fogja veszíteni azonban az elnökválasztást, ha az elkövetkező hónapokban nem tudja számottevően növelni támogatói bázisát a kisebbségek és a nők körében, ahol Clinton utcahosszal vezet.

A politikai megfigyelők körében szinte egyöntetű a vélekedés, hogy – a korábbiakhoz hasonlóan – idén is a „rozsdaövezethez” tartozó jelentős közép-nyugati államokban (Michigan, Ohio, Iowa, Pennsylvania stb.) dőlhet majd el az elnökválasztás, amelyek hagyományosan demokrata irányultságúak, és döntő szerepet játszottak Obama sikereiben is. Ezekben a gazdasági és nagyvárosi strukturális válságtól szenvedő ipari államokban Trump célirányos üzenetei következtében – jól fizető munkahelyek teremtése, a szabad kereskedelem korlátozása – komoly kihívója lehet Clintonnak, aki már Sanders ellen is bizonyos fokig sebezhetőnek mutatkozott e kulcsfontosságú térségben.

A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza, jelenlegi főtanácsadója