Egy elhamarkodott minősítés

Válasz Mohi Csabának az ukrán–magyar alapszerződés aláírásáról szóló cikkére.

Ami pedig azt illeti, hogy egy nagy többséggel elfogadott ügydöntő népszavazást egy kormányfő (akár parlamenti felhatalmazással) saját hatáskörben felülírhat – ennek reális lehetőségéről Jeszenszky Géza rövidesen meggyőződhet. Már folyik a kötelező kvótáról szóló hazai népszavazás előkészítése. Amennyiben annak eredményével Orbán Viktor nem lesz elégedett, kötve hiszem, hogy Jeszenszky úr azt merné neki javasolni, hogy azt miniszterelnöki döntésével felülírja.”

Mohi Csaba

ukrán szerződésnek alapvető célja volt bizalmi viszonyt teremteni új szomszédunkkal, az akkor 55 milliós atomhatalom Ukrajnával, ezzel szétválasztva a jelentős magyar kisebbsége okán velünk szemben bizalmatlan és gyakran ellenséges hangot használó Romániát és Csehszlovákiát. Ily módon is biztosítani akartuk a különösen sokat szenvedett kárpátaljai magyar kisebbség jogait és jövőjét. Az Országgyűlés nemzetközi szerződéseket általában vita nélkül elfogadó külügyi bizottságában az akkori elnök, Horn Gyula volt az, aki 1992 júniusában ravasz módon beugratta a kormánypárti képviselőket, hogy a szerződésben nem kellett volna lemondani egy esetleges határmódosításról. Vetése az 1993. májusi ratifikációs vitában ért be, ahol Torgyán képviselő hamis, demagóg érveléssel, a történelmet és a nemzetközi viszonyokat rosszul ismerő Csurka István és néhány további kormánypárti képviselő pedig szenvedélytől fűtött, a vitát figyelő külföldet sokkoló mondatokkal támadta a szerződést. A képviselők jobb tájékozódása érdekében személyesen írtam egy 12 kérdés-feleletből álló „kátét”, ebben megvilágítottam a szerződés jelentőségét és az ellene fölhozott érvek alaptalanságát. A káté két legfontosabb pontja:

„1. Magyarország ezzel a szerződéssel lemond-e bármilyen területről?

Nem, mert Magyarország az I. világháború után, az 1920. június 4-én aláírt és a magyar Nemzetgyűlés által 1921-ben megerősített trianoni békeszerződésben tudomásul vette történelmi területei jelentős részének, köztük a ma Ukrajna részét képező Kárpátaljának az elvesztését. A II. világháború után, 1947. február 10-én Párizsban aláírt és a magyar Országgyűlés által megerősített békeszerződés visszaállította a Trianonban reánk kényszerített határokat.

2. Ezzel a szerződéssel Magyarország túllépett-e a határok erőszakos megváltoztatását eltiltó, 1975-ben 35 ország által aláírt helsinki záróokmányon, amely többek között kimondja: »[A részt vevő államok] úgy vélik, hogy határaik, a nemzetközi joggal összhangban, békés eszközökkel és megegyezéssel, megváltoztathatók«?

Nem, mert csupán megerősítette a kormány, a Magyar Demokrata Fórum és valamennyi parlamenti párt által többször elhangzott állásfoglalást, amely szerint Magyarországnak egyetlen szomszédjával szemben sincs területi követelése. Mivel valamennyi szomszédunk félreérthetetlenül jelezte, hogy nem áll szándékában Magyarország javára lemondani területének bármely részéről, így a határaink menti, többségükben magyarok által lakott területekről sem, tehát a békés, közös megegyezéssel történő határváltozás reálisan ma nem képzelhető el. A »területi követelés« ilyen körülmények között csak erőszakkal, illetve azzal való fenyegetéssel képzelhető el, amit a nemzetközi jog az 1928-as, ma is érvényes Briand–Kellogg-paktum óta tilt. Nem létező jogról lemondani nem lehet, az adott esetben nem lemondás történt, hanem egy, a szóban forgó szerződéstől függetlenül is fennálló nemzetközi jogi kötelezettség megerősítése. De ezzel nem mondtunk le semmilyen, a nemzetközi jog által megengedett bármilyen jogszerű cselekmény lehetőségéről.”

Antall miniszterelnök mélyen átérezte a szerződés lélektani vonatkozásait is. Ez tükröződött a vitában elmondott felszólalásában is. „ teljes felelősséggel vállalom ennek a szerződésnek minden következményét, s vállalom, hogy e szerződést Magyarország külpolitikai helyének biztosítása érdekében és a határon túl élő magyarság érdekében írtam alá. [ ] Minden célunk csak az lehet, hogy a magyarság, a magyar kisebbségek a helyükön maradjanak. És nekünk azt kell elősegíteni, hogy a kisebbségi jogok védelmével a helyükön tudjanak maradni, a szülőföldjükön, ott, ahol a magyar történelem emlékei vannak, ott, ahol a magyar történelemhez kötődik annyi esemény, ott maradjanak, és ott mint magyar történelmi kisebbség álljanak helyt.” Ez volt Antall József utolsó parlamenti beszéde, ennyiben politikai végrendeletének is tekinthető. Szimbolikus, hogy ez a nemzet egyik elszakított részéről szólt.

Az 1993. májusi nagy vita óta számtalan alkalommal, szóban és írásban pontosan beszámoltam a magyar–ukrán szerződés okairól és körülményeiről. A rendszerváltozás szomszédságpolitikájáról a napokban megjelent könyvemben (Kísérlet a trianoni trauma orvoslására) húsz oldalon foglaltam össze a szerződés történetét, a kételkedőknek ajánlom elolvasását.

A vitathatatlan tényeket figyelmen kívül hagyva kikre hivatkozva állítja Mohi, hogy „elhamarkodott” volt a szerződés? Egy szervilis, kommunista kori magyar diplomatára, aki Kijevben volt főkonzul, majd nagykövet, és egy nagy valószínűséggel szovjet titkosszolgálati hátterű „ruszin emigráns kormány” Ungváron háborítatlanul élő vezetőjére, akinek a neve azonos azzal, aki 1945-ben a terület Szovjetunióhoz csatolását szervezte. Az ukrán vezetés egyértelműen megüzente: vagy benne lesz a szerződésben a németek és a lengyelek szomszédaikkal kötött szerződésében is ezekkel a szavakkal szereplő „területi klauzula”, vagy nem lesz szerződés, nem leszünk jó barátok, és nem javul a kárpátaljai magyarok helyzete.

Vajon kiknek akart a kedvében járni Mohi Csaba ezzel az ügyesen becsomagolt denunciálással?

A szerző a magyar–ukrán szerződést az Országgyűlésnek beterjesztő akkori külügyminiszter