Ha valaki úgy gondolja, unalmas az élete és kihívásokra vágyik, fogjon neki a fesztiválszervezésnek. Két szervező kollégámmal (és persze rengeteg segítővel és támogatóval) tavaly kívülállókként keveredtünk bele egy ilyen, erőt meghaladó feladatba, és a múlt hét végén immár a II. Székely Fesztivál ért véget a Millenárison, amit tízezrek tartottak fontosnak meglátogatni. Szociológiai tanulmányt lehetne írni abból, hogyan lehet a szervezés időszakában száznál több kiállító összes különleges kérését teljesíteni – majd később, a rendezvény alatt a vélt vagy valós sérelmeit orvosolni (nehezen) –, és közben hogy megszaporodnak ilyenkor az ember barátai. Nem eget verő összegért, ezer forintért adtuk a belépőjegyet (egy mozijegy ennek két-háromszorosába is kerülhet), de akadt olyan politikus, aki inkább negyedórát várt a tűző napon, amíg ki tudtam menni a kapuhoz a tiszteletjegyes karszalagokkal. De volt másfajta élmény is: a rendezvény fővédnöke, Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter, amikor vasárnap gyerekestül is kilátogatott, beállt a pénztárnál kígyózó sorba, és ezer forintért megvásárolta az aznapi belépőt. (A gyerekeknek tíz év alatt ingyenes volt a rendezvény, ezért a fiának nem kellett jegyet vennie.)
A Millenáris parkba a hétvége alatt kilátogató sok ezer ember azt bizonyítja: van igény a találkozásokra, az egymással való beszélgetésre. Akikkel szót váltottam, szinte kivétel nélkül azt emelték ki: évtizedek óta nem látott ismerősökkel-barátokkal találkoztak és jót beszélgettek egy csapolt csíki sör mellett. Nemcsak székelyek látogattak ide, hanem Erdély-szerető, Székelyföldre kíváncsi budapestiek is, és ők is szóba elegyedtek: a kistermelővel arról, miből és hogyan készült a sajt, a méz vagy a pálinka; a faragóval arról, mit jelentenek a kifaragott motívumok, és így tovább. Úgy tűnik, emberi léptékű eseményt sikerült létrehozni egy a vasárnapi plázázás jogát magának kikövetelő országban.
Az óriási érdeklődés láttán érzett örömünket viszont beárnyékolja pár kérdés: a rendszerváltást követő évtizedekben miért nem jutott eszébe senkinek, hogy az anyaország fővárosában, kiemelt helyszínen adjon teret a legnagyobb határon túli magyar közösségnek? (A történelmi Székelyföld tömbmagyar vidék, ahol tizenháromezer négyzetkilométernyi területen nyolcszázezer magyar él – többségük immár magyar állampolgár.) És persze mikor lesz hasonló rendezvényük a délvidéki, kárpátaljai, felvidéki magyaroknak? Miközben a polgári kormány a retorika szintjén rendkívül elkötelezettnek mutatkozik a határon túli magyarok ügyeiben, a hétköznapokban ez már igencsak döcögősen működik – kevés figyelem és aprópénz jut erre a feladatra, miközben ma már komoly üzletet is jelent, ha szoros a viszony a környező országok magyarjaival. A székelyföldi megyék vezetői például arról beszéltek: a kinti közbeszerzéseken lassan már nincs cég, amelyik elinduljon (a romániai Korrupcióellenes Ügyészség eredményes és hatékony működése nemcsak politikusokat, hanem korrupt cégvezetőket is rács mögé juttat, ezért ezek a cégek a vezető letartóztatása után gyorsan összeomlanak), így örömmel látnák a tendereken a magyar vállalkozásokat is.
A nemzeti összetartozás jó szlogen, de meg kellene tölteni tartalommal. Gazdasági, kereskedelmi kapcsolatokat építeni – erre is jó volt a hét végi fesztivál, hiszen nagyon sokan tudták bemutatni prémium minőségű termékeiket az anyaországi érdeklődőknek, és kölcsönösen hirdetni egymás turisztikai látnivalóit. Szép a horvát tengerpart, de Székelyföld hegyei között is van annyi látnivaló, amely megér akár egy teljes nyári szabadságot. És aki azt gondolná, ideje kiszállni a múltba révedésből, és a jövővel kell törődni, annak elmondanám: a háromszékiek a virtuális valóság korszerű eszközével mutatták be a látványosságaikat, vagyis egy fejre tehető sisakszerű szemüveg segítségével a Szent Anna-tó fölötti lebegés élményét élhette át a látogató. A fesztiválon felszállt a csíkszeredai Bustya Attila mérnök Guinness-rekorder drónja is, egy láda sörrel – ha a romániai jogi szabályozás engedné, már azzal tudnák házhoz vinni az italt. Szóval Székelyföld is belépett a huszonegyedik századba, és nem sajnálni való szegény rokon, hanem olyan testvér, akivel kölcsönösen hasznos jó kapcsolatokat ápolni.
Hadd fejezzem be egy személyes tapasztalattal: bármennyire elfáradt is az ember egy háromnapos fesztivál után, és akárhányszor fogadja is meg közben magában, hogy ekkora hibát még egyszer nem követ el életében – ha lejár a nagy hajtás, már azonnal elkezdi szervezni a következőt. Ha valami működik, ha valós igényre felel, és ráadásul segít is sok termelőnek és fogyasztónak, akkor azt nem szabad abbahagyni.
Halkan mondom: annyi fiatal elment az országból, hogy lehet, lassan ideje lesz a londoni magyar fesztivált is megszervezni.
