Szellemünk kifejtésének e lap hasábjain nincs más korlátja, mint tulajdon lelkiismeretünk, tehetségünk és meggyőződésünk – közel 80 esztendeje, lapunk első számában, 1938. augusztus 25-én jelentek meg Pethő Sándor alábbi sorai. Azóta többször végigsöpört a hadra kelt idő az országon, kegyetlenül irtva, eltaposva a másként gondolkodás, az önálló véleménynyilvánítás, az ellenzékiség minden megnyilvánulását.
Az újság történetében is sűrűn követték egymást a nehéz korszakok, s akadtak mélypontok, amikor csak pislákolt a régi szellem; leglátványosabban talán az államosítás utáni időkben, az ötvenes évek elején. Ám még akkor is sikerült búvópatakként megőriznie valami keveset a Magyar Nemzetnek régi önmagából: egy 1952-ben, a legsötétebb Rákosi-korban keletkezett hivatalos értékelés rosszallón állapítja meg például, hogy „a lap példányszámát Szolnok megyében nemigen lehet emelni, mert a kitelepítetteknek elfogyott a pénzük”. A megjegyzést visszaigazolják az egyik érintett, Görgey Gábor író emlékei: „1951. júniusi kitelepítésünk után is, amikor csak lehetett (a tanyán kevésbé, később, a faluba bekerülve, inkább), ezt a lapot olvasta apám. Természetesen ebben is szajkózták a kötelező penzumot, mégis jó volt látni a régi lap felzetét, jellegzetes betűit [ ] a profizmus, a fogalmazáskészség, bizonyos megmagyarázhatatlan módon érzékelhető polgáriság rejtjeleit olvastuk ki a hasábokból.”
A méltatlan történelmi helyzetek fogságából a Magyar Nemzet előbb-utóbb mindig kiszabadult. Ne feledjük, azért is, mert szerencsére akadtak olyan munkatársak, akik hittek – s tegyük hozzá a magunk nevében: hittünk – a változás lehetőségében, hogy Pethő Sándor lapja visszanyeri régi fényét.
Amikor 1938 augusztusában a Magyar Nemzet megszületett, a vélemény kifejtése még a munkatársak tehetségén, lelkiismeretén múlt, de mindössze egy év múlva, a második világháború kitörésekor már idehaza is bevezették az előzetes cenzúrát. Ezután az 1945-öt követő nagyon rövid időszakot és ötvenhat tünékeny szabadságát nem számítva a nyolcvanas évek végéig a Magyar Nemzet, akár laptársai, rendkívül szigorú – idővel persze a szorításból fokozatosan engedő – ellenőrzés alatt állt, szavait bilincsbe verték. Pethő Sándor szerint azonban a bilincsbe vert beszéd is nagy erejű lehet. „A halk célzásnak vagy utalásnak, egy hasonlatnak vagy allegóriának rettentő akusztikát ad a fojtott csend frenezise, az emberszívek hangosabb verése, a ki nem mondható érzések elviselhetetlen feszültsége, valahányszor a sápadtság és a rémület istenei uralkodnak egy közvélemény fölött.” A témaválasztás merészsége, a sorok közti, palackpostaszerű üzenetek – a hetvenes-nyolcvanas évekből elsősorban Mátrai-Betegh Bélára, Ruffy Péterre, a tárcaíró Csurka Istvánra, Vikol Katalinra, a pályakezdő Javorniczky Istvánra, a legalitás-illegalitás határmezsgyéjén tevékenykedő Oltványi Ambrusra gondolhatunk – növekvő száma különböztette meg a Kádár-rendszer szürke éveiben a Magyar Nemzetet a többi napilaptól.
Most nem kell titokban üzenni olvasóinknak, nyíltan vállalhatjuk kritikus véleményünket. Mindez, tegyük hozzá, elveinkből nem engedő konstruktív ellenzékiséget jelent. Ha tollhegyre tűzzük is a jelenlegi világ visszásságait, bűneit, az ország érdekeit valóban szolgáló külpolitikai és nemzetpolitikai kérdésekben alkalmanként együtt tudunk működni politikai erőkkel, kormányzatokkal. S ha jól élünk a sors adta lehetőséggel, visszatérhetünk a lap legszebb korszakainak szellemiségéhez.
Nem máshonnan, a Magyar Nemzet viharvert, mégis szép, tisztességes történetéből meríthetünk erőt ahhoz, hogy szellemünk kifejtésének e lap hasábjain valóban ne legyen más akadálya, „mint tulajdon lelkiismeretünk, tehetségünk és meggyőződésünk”.
