Pontgyűjtő füzetem felől érdeklődött a minap a pénztáros, megvillantva a lehetőséget, hogy a pontokkal akciósan vehetek svájci gyártmányú bőröndöket. Már meg sem kérdezem, hogy mégis mi köze a csirkemellnek, a bornak meg a százas zsebkendőnek, amit a francia multi pénztárának futószalagjára tettem, a svájci bőröndhöz. Vagy a megnyerhető autóhoz, álomutazáshoz, toronyóralánchoz? Hogy miért kapcsolják a pénztárnál otthagyott ezreseket olyan nagy szavakhoz, mint „hűség” – van, ahol „hűségpontokat” lehet gyűjteni – vagy „család” – lásd: Family kártya. Megszoktam, megszoktuk.
A jutalompontok osztogatása ma már a mindennapok része. Ötvenéves cukrászda, plusz három hűségpont. Nyolcvanéves cukrász bácsi, akit még a környezete is szeret, további három szimpátiapont. Hiába indult mínuszról – mert az üzlet konyharészének állapota még az őt felkaroló sajtó vágóképein sem volt bizalomgerjesztő –, az egyenleg akkor is pozitív.
Az ember hajlamos érzelmi alapon ügyek, személyek mellé állni – nemcsak szentimentalizmusból, de empátiából is. Érthető az idős cukrász nézőpontja: egy élet munkája van a vállalkozásában, ragaszkodik hozzá, persze hogy megsiratja. Az is természetes, ha úgy érzi, az egész világ összeesküdött ellene, a dolgozó kisember ellen. Ő minden energiáját a kedves vevők kiszolgálására fordította, most meg jönnek a bürokraták, és tönkretesznek mindent. Hálátlan világ!
Sajnos nagyon is jól ismerem ennek a csalódottságnak a lelki hátterét. Családomban is akad olyan, aki szívvel-lélekkel vitt egy vállalkozást, ügyfélköre imádta, és a mai napig sokan tartják vele a kapcsolatot, de az adminisztrációval ugyancsak hadilábon állt. A különféle határidők előtti este a rokonság ott ült nála kockás füzettel és Excel-táblázatokkal, próbálva „most utoljára” rendbe tenni a számokat. Évekig lebegett felette Damoklesz kardjaként a mindenféle hivatalok büntetése, és mindig sokként érte, amikor valamelyik lecsapott. Sokszor panaszkodott is az egyébként valóban túlbürokratizált rendszerre. Semmi mást nem szeretett volna, csak hogy hagyják dolgozni.
Hagyják dolgozni Illés bácsit! – ezt követelte petíciójában az idős cukrász mellé sereglett rajongótábor is. A tisztességes kisiparos mintapéldányát most meghurcolta a nagybetűs Hivatal. Amely nem tud mást, csak büntetni és a kisembereket vegzálni, így eleve behozhatatlan mínuszból indul, hacsak nem nála is rosszabbakkal, például állatkínzókkal szemben jár el. Az ember szíve önkéntelenül is az öreg cukrász felé húz. A kis üzemben kétes tisztaságú, százéves eszközökkel dolgozott, s talán bele sem gondolt, hogy ennek milyen súlyos következményei lehetnek egy romlandó ételekkel dolgozó manufaktúrában, mint már sokan leírták. Na de nincs is pénze újakra – tudjuk meg a riportból –, tehát szegény, ami további pluszpontokat jelent.
És hogy mi a teendő? A felháborodók zöme szerint az, hogy „hagyják dolgozni” – azaz rá ne vonatkozzanak a szabályok, amelyek másokra igen. Lehet, hogy a szabályok túl szigorúak, lehet, hogy önmaguk karikatúrái, de egy közös van bennük: mindenkire vonatkoznak. Ehhez semmi köze annak, hogy az illető mennyi idős, hány évet dolgozott a cukrászdájában, vagy hogy mennyire finom a fagyija.
Nemrég a 444.hu hozott le cikket a Magyar Helsinki Bizottság jelentése nyomán arról, hogy rendőrök megbüntettek egy afgán menekültet, aki a körmendi Tescóba igyekezett, de nem használta a zebrát – állítólag azt sem tudta, miért büntették meg, holott Afganisztán városaiban is pont így jelölik a gyalogátkelőhelyeket. Az ügy körül kialakuló kommentháborúban kevesen álltak ki amellett, hogy a szabályok a menekültekre is vonatkoznak, sokkal többen voltak, akik a rendőrséget hordták el mindennek. Kérdés, ki lett volna a bűnbak, ha egy autós véletlenül elüti az úttesten szlalomozó afgánt – ilyen helyzetekből egyébként két óra alatt negyvenet számlálhattam össze tavaly nyáron a Keleti pályaudvarnál. Mégis, a 444, a helsinkiek és a kommentben hőbörgők nagy része is azt követelte, hogy a rendőrség egyszerűen ne alkalmazza a szabályokat a menekültekre. Mert ők menekültek. Megjegyzem, ugyanez a rosszul értelmezett humanizmus fogta le a határőrök kezét, amikor a regisztrálni nem hajlandó embertömegek ellenőrizetlenül beáramlottak Európába.
Pedig az, hogy valaki háborús övezetből szedi a sátorfáját, és indul meg Európa felé, nem magyarázat arra, hogy magasról tesz a mindenkire vonatkozó szabályokra, és ezzel a többi ember biztonságára. Éppígy, bármennyire megérthető is az idős cukrász álláspontja, nem lehet eltekinteni a mindenki egészségét szolgáló előírások betartásától – a lájkok és petíciók helyett viszont föl lehet neki ajánlani a segítséget az üzem modernizálására.
Nem célravezető tehát az a gyakorlat, amely szerint szánalomból mentesítünk bárkit a szabályok alól. Mások életével, egészségével senki sem játszat – bármilyen vastag is a pontgyűjtő füzete.
