Épp interjút ad Barna Illés, amikor megérkezünk a gödöllői külvárosban megbúvó, lelakatolt üzlethez. A falakat pozdorjalemezek takarják, az épület mellett műanyag hordóban gyűlik az esővíz. Az idős cukrászmester nem örül nekünk: elmondása szerint vasárnap óta nincs egy nyugodt perce sem, folyamatosan keresik az újságírók. Azt mondja, nem hiányzott neki a felhajtás. A történet valóban banális: a Pest Megyei Kormányhivatal egy névtelen feljelentés nyomán tartott ellenőrzést a cukrászdában. Kifogásolták, hogy nincs kicsempézve az üzlet, valamint azt is, hogy rozsdás keverőgépben készül a fagylalt. És noha a hivatal sem bezárásról, sem egyéb szankciókról nem döntött, sőt még eljárást sem indított Barna Illés ellen, a cukrász mégis úgy határozott, végleg bezárja az üzletét. Ez a hír futótűzként terjedt a médiában és az interneten, Facebook-csoportok alakultak, csalók kezdtek el pénzt gyűjteni a cukrászmesternek, a hatóságnak címzett online petíciót pedig többen írták alá, mint ahányan Gödöllőn laknak. Barna Illés némely publicisták cikkeiben a Kádár-korszak utolsó túlélőjévé vált, mások pedig az Orbán-rezsim által elnyomott kisembert látták meg benne.
A cukrász nem is érti az egészet. Olyan természetességgel meséli, hogy boltja sikerességének a titka a finom fagyi volt, amilyen magától értetődő számára, hogy biztosítótűvel összehúzott kardigánjára szerdán is felveszi fehér köpenyét, pedig vasárnap óta zárva tart az üzlet. De annyira, hogy az ajtóra két lakatot is tett, és ügyvédje tanácsára senkit sem enged be. Szeretnénk ennek a tanácsnak a miértjéről érdeklődni, de Barna Illés inkább arról beszél, ő nem haragszik „a járási tanácsra, amit most kormányhivatalnak hívnak”; csak a munkájukat végezték, ahogy ő is, de egy rosszakarója nem hagyta. Itt elsírja magát, és mentegetőzni kezd. A rossz falak nem bírnák el a csempét, és nem tud arra figyelni, ha beleszáll egy légy a habkeverő gépbe – panaszolja, majd sietve hozzáteszi, az ő süteményétől senki nem lett beteg.
Az idős mester aztán egy pillanat alatt olyan indulatos lesz, hogy kezének csapásai nyomán remegni kezd a cukrászda kertjében felállított kerti asztal. Szerinte az volna a tisztességes, ha megtudhatná, ki jelentette fel, mert akkor jogi eszközhöz folyamodna. Azt mindenesetre tudja már, ha félhivatalosan is, hogy mi volt a kifogása a névtelen bejelentőnek: állítólag arra panaszkodtak, hogy minden penészes az üzletben. Szerinte ez az aljasság tetőfoka.
Akkor is megerednek a könnyei, amikor arról kérdezzük, hogy nézett ki a munkarendje: állítása szerint szabályosan végigdolgozott 64 évet szünnap nélkül. Volt, hogy éjjel fél kettőtől este tízig dolgozott. Mert azt a néhány fajta süteményt és fagylaltot, amit kínált a vevőknek, régi mesterének intése szerint készítette el, a tanács pedig így szólt: a cukrásznál precízebben csak az aranymester dolgozhat. Büszkén teszi hozzá, hogy „azelőtt”, tehát a rendszerváltás előtt úgy vitte egyedül az üzletét, hogy közben a helyi ipartestület választott vezetője volt. Meg is jegyzi, „azelőtt” annyival volt könnyebb az élete, hogy nem volt ennyi rosszindulat az emberekben.
Beszélgetésünkbe a szomszédos Tüzép-telepről szólnak bele. Egy fiatalember kiált oda asztalunkhoz:
– Tessék elfogadni a segítséget, mire legközelebb jövök, legyen krémes, mint mindig!
A segítség alighanem Gémesi György ajánlatára vonatkozik. Gödöllő polgármestere felvetette: a város beszállna az üzlet felújítási költségeibe, retrocukrászdát hoznának létre. Barna Illés nemsokára meg is tárgyalja az ötletet a város vezetőjével, azonban még „ezerszer meggondolja”, hogyan dönt.
Aztán elbúcsúzunk, mert egy újabb tévéstáb szeretné megnézni a lelakatolt cukrászdát.
