Szegény Afrika

A Magyar Nemzeti Bank alapítványainak támogatásai kapcsán egy egész tudományágat járatnak le.

Az ág is húzza a mesebelinek titulált Afrikát, legalábbis a mi térfelünkről nézve. Hiszen tavaly késő ősszel, majd 150 évi próbálkozás után a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kilencedik (gazdasági és jogi) osztályán végre létrejött ugyan egy afrikai albizottság, vagyis az afrikanisztika bebocsátást nyert az Akadémia magas falai közé. Most azonban a médiának sikerült a Magyar Nemzeti Bank (MNB) Pallas Athéné alapítványának pályázói közül éppen a legkisebbet és legzsengébbet, bár éppen ezért talán a leginkább támogatásra érdemest kiválasztania, és a csekélyke támogatási összegeken felháborodva erőnek erejével nekimennie.

Nemrégiben módomban állt a Magyar Tudomány című folyóirat lapjain kifejteni, hogy ha valahol egy szakterület a másik rovására háttérbe szorul, annak az okát vélhetően az adott ország kulturális hagyományaiban lehet megtalálni. Származásunk folytán mi, magyarok évszázadokon át főleg kelet felé tájékozódtunk, pedig lehetséges, hogy már az Anjouk korában voltak nálunk például „szerecsen” adószedők. Afrikába jóval ritkábban vetődtek el honfitársaink. Eleinte ők is csak Egyiptomig jutottak, mivel Észak-Afrika jó része hosszú időn át a török birodalom része volt. Sorolhatnánk a példákat, de nem ez a helye a tudománytörténeti feltárásoknak.

Hadd idézzük felületesen vagdalkozó kollégáink figyelmébe, hogy bár kétségkívül nem voltunk gyarmatosító ország, a határainkon túli, sőt az Európán túli kutatásra, diplomáciai, gazdasági-kereskedelmi kapcsolatokra igen sok figyelmet és anyagi eszközt áldoztunk az elmúlt másfél-két évszázad során, akár már a monarchia korától számítva, hiszen a XVIII. század végén egy mára orientalisztikai kútfőnek számító magyar „szakértő” látta el hivatalból a császárság marokkói nagyköveti pozícióját. De hadd pásztázzuk röviden a XIX. és a XX. századot! A XIX. század utolsó harmadában (1870–1880) egy magyar mérnök jelölte ki a Kairó–Kartúm vasútvonal több szakaszát. Információink szerint még nemrégiben is a XX. század elején készült Ganz mozdonyok füstöltek Zimbabwe vaspályáin. Ghána számos városának, valamint Etiópia fővárosának jelentős volumenű városrendezési munkálatait magyar mérnökök tervezték és irányították. A Zambezi folyó szabályozásának környezetvédelmi tervezését és kivitelezésének irányítását magyar mérnök vezette. Az 1956-os forradalom idején Kairótól néhány kilométerre délre magyar mérnökök irányításával épült egy Nílus-híd. A hetvenes évek elején hunyt el egy világhírű földrajztudósunk ugyancsak világhírű algológus – vagyis az algák kutatásával foglalkozó – fia, aki egy dél-afrikai egyetem professzoraként készített több ezer mintát ezeknek az élővizek öntisztulása szempontjából oly fontos élőlényeknek a megismerése céljából. Még bőven sorolhatnánk a példákat.

Nem csekély büszkeséggel kellene ezekre a tényekre tekintenünk, és erőt merítenünk belőlük a kormányzat által meghirdetett déli nyitás kiteljesítéséhez, amely így méltán sorakozhatna fel a keleti és a dél-amerikai nyitás programjához. Hirtelenében itt csak egyetlen ötlet. Tekintettel vasúttervezési múltunkra, miért ne lehetne például a világszínvonalú hazai Swietelsky Vasúttechnika Kft. a kivitelezője mondjuk a Kenya–Uganda–Tanzánia vasútvonalak felújításának és bővítésének. Különösen, hogy ezekben az országokban igen erős a magyar barátság a nálunk végzett diplomások folytán. Ráadásul egy világhírű magyar akadémikusnál doktorált egykor (Tanzániában) Uganda jelenlegi elnöke

Megvallom, amikor a napokban a szemem elé került Marnitz István, Bita Dániel és Pető Péter jegyzete a Népszabadság Online-on, bizony szíven ütött a dolog. A meggondolatlanul alkalmazott újságírói gegek érdekében sikerült pellengérre állítaniuk azt a szakterületet, amely valójában minden támogatást megérdemelne, mivel éppen csak most kapott lábra. Az immár megismerhető dokumentumokból kiemelt és ironikus szavakkal illetett pályázati programok kapcsán (hozzá egy grafikai melléklet is kapcsolódik, amely a témában járatos személyekből ugyancsak erőteljes ellenérzést válthat ki) hadd említsem meg: ezekben az afrikai expedíciókban, bárhonnan és bármilyen formában kaptak is hozzá – egyébként igen szerény – támogatást, kiváló szakemberek, magas kvalitású kutatók vettek, illetve vesznek részt. Aligha hagyható figyelmen kívül továbbá, hogy Ruandában alig néhány éve a világ megkésett figyelme folytán milliós nagyságrendű népirtásra került sor. S hogy Afrikában a könyvtárügy mekkora jelentőségű, azt európai környezetben élő, elbizakodott médialovagok aligha képesek felfogni.

Létezik egy tehetős magyar magánszemély, aki az elmúlt nyolc-tíz évben a kifogásolt néhány millió forint sokszorosát költötte Afrikára, egyszerűen emberbaráti szeretetből, tárgyi vagy pénzbeli formában (most éppen kórházat épít saját a maga és mások adományaiból egy közép-afrikai országban). Mégpedig éppen azért, hogy emlékeztesse hazánk kormányát és lakosait: nekünk is van egy picinyke feladatunk a szegény országok megsegítésére irányuló világfolyamatban. Ha a szükségszerűen és megállíthatatlanul globalizálódó világ részévé akarunk válni – legalább kicsiben –, akkor ebből is magunkra kell vennünk valamit.

Szomorúsággal tölt el, sőt bosszantónak érzem, hogy az a rengeteg energia, amelyet több ezer érdeklődő és tevékeny ember (köztük diplomaták, gazdasági szakemberek, kutatók, egyetemi hallgatók és különféle elkötelezett magánszemélyek) az Afrika-ügyre fordított, ostoba belpolitikai csatározások áldozataként a semmibe hullhat. Ezért fontos lenne, hogy ez a „mesebeli Afrika”-paródia ne válnék a közeljövőben az Afrika-ügy, a hazai afrikanisztikai kutatások, valamint a kontinens megsegítésére irányuló újabb magán- és esetleges állami támogatások rovására.

Mondhatni állampolgári kötelességemnek érzem, hogy az elmúlt három évben a feleségemmel együtt (igen szerény költségterítés fejében) megteremtett, a Magyar Afrika Társaság támogatásával létrehozott Magyar Afrika Tudástár szabad megközelítésű elektronikus könyvtárat, amelyben immár mintegy kétszáz könyv és közel ezer tanulmány található, és amelynek szűk három év során mintegy 1,8 millió látogatója volt – egyes tételeit több mint kétezren töltötték le –, és amelynek virtuális értéke akár több tíz millió forint is lehet, felajánljuk a köz javára a kollégáim számára kiutalt szerény milliók fejében.

A szerző nyugalmazott egyetemi docens, afrikanista néprajzkutató