Zárt rendszerek fogságában

Azt gondoltuk, hogy az ideológiai szürke ötven árnyalata többé nem lehetséges

Ezért nem árt olvasni régi kiábrándulásokról, s eltűnődni, hogy eleink miként rakták össze továbbélésükhöz az újra és újra szétesett világot.

Az egyik ilyen nagy csalódásokat átélt értelmiségi lény minden bizonnyal az az Arthur Koestler volt, akinek sikerült szinte egyszerre kiábrándulnia a kommunista pártból, az ideológiából, az elvtársakból és a mozgalomból. Szerencséjére – vagy szerencsétlenségére, kinek-kinek ízlése szerint – túlságosan jó agya volt, jellegzetesen értelmiségi gondolkodása, még ha ez ma már egyre kevesebbet jelent is, ha ugyan nem negatívumnak számít. Vagyis mindenre érzékeny volt, mindent nagyon figyelő és számon tartó, nullaamnéziás, ösztönösen értékelő, mérlegelő, elemző ember volt, aminek következtében hiába vonzotta őt elementárisan a Rosszat kiváltó, egyedül üdvözítő(nek gondolt) politikai megoldás, értelmiségi reflexei lehetetlenné tették, hogy megbízható pártkatonává váljon.

A pártban elsőrangú tapasztalatokat gyűjtött a „zárt rendszerként” működő formációkról. A német kommunista párt dezertőrjeként jegyezte le: „Az olyan nézeteltérések, amelyeket a normális világban vitákkal, érvekkel intéznek el, a zárt rendszer légkörében, a »mindent vagy semmit« világában árulássá, eretnekséggé, skizmává válnak.”

Vajon a huszonhat év alatt sikerült-e megszabadulnunk a zárt rendszerektől, vagy inkább tökéletesítettük azokat? S vajon a rendszerváltás utáni huszonhat év tapasztalatainak alapján kijelenthetjük-e nyugodt szívvel, hogy az csak az egyik vagy másik politikai oldal sajátja? Koestler szerint a „zárt rendszerű” gondolkodás lényege nem a téves ideológia, nem a morális deficit (az majd csak következmény lesz), hanem a felosztás. Ahol az ország polgárai két hatalmas focicsapatba kényszerülnek, ott a meccs logikája szerint csak az egyik győzhet a mindent vagy semmit világában. Te azon az oldalon vagy, én meg ezen. Más mezben játszunk, nem lehetnek hasonló gondolataink. A harangszó a halottaknak, a Himnusz a győztesnek szól.

A kommunikáció szűkösségét jelenti, ha egy politikus nem közösséghez, hanem csak az általa választói bázisnak érzett halmazhoz beszél. Ha ki vannak osztva a csatornák – s itt korántsem csak a tévére gondolok –, akkor eluralkodik a kiszorítósdi szelleme. Jelei megdöbbentően egyértelműek: már nem is érdekes, ki mit mond, csak az, hogy hol mondja, kiknek a nevében, és mely fórumon nyilatkozott. Innen nincs kiút, csak visszaút, mert ez az állapot javulni nem tud, ugyanis túlságosan is az emberi gyarlóságra bazíroz. Akik az önkontrollt hírből sem ismerik, azok indulatai mindig racionalizálatlanok maradnak.