Minden Columbóval kezdődött, Peter Falkkal a budapesti Falk Miksa utcában, vagyis a róla mintázott köztéri szoborral, legalábbis ez a zsáneralkotás kapta a legnagyobb sajtóvisszhangot, vegyes érzelmekkel, még 2014-ben. Korábban persze már lett öltönyben gyerekekkel labdázó Puskás öcsi, és később lett Weöres Sándor is, ahogy ücsörög szegény egy kávéházi asztalnál Pécsett, támasztva a fejét, s talán szombathelyi szobrára gondol. Ott legalább padon ülhet, macskát simogatva.
És most lett Ady Endre is Debrecenben. Ugyanolyan, mint az említett másik három, csak éppen a padon ülő Adyt ábrázolja.
Nem tudom, pontosan mikor kezdődött ez a zsánerszobordivat, de nem érzem magam jól tőle, mert elcukiskodunk velük jó sok közpénzt ahelyett, hogy igazi művészetre fordítanánk. Mert ezek a szobrok pontosan ugyanolyanok, mint a nyárfák. Hiszen nincs két egyforma nyárfa a világon, sem erdőben, sem parkban, mégis: hiába különböznek egymástól, mégis mindegyik ugyanolyan. És éppen ez az, amitől a nyárfáknak nincs művészi értékük, maximum némi esztétikai fuvallat borzolja a leveleiket. Ugyanez a helyzet ezekkel a köztéri zsánerszobrokkal. Mindegyik mást és mást ábrázol, tehát különböznek egymástól, mégis mindegyik ugyanolyan.
Egyébként, ha még emlékeznek rá, az talán eggyel jobb irány, amikor nem egykor tényleg élt személyeket igyekeznek megformálni ezekkel a köztéri kiegészítőkkel (nem, alkotásnak nem merném nevezni őket), hanem a szó jelentésének megfelelően valóban zsánerszobrokat alkotnak: rendőrt, kis királylányt, Pál utcai fiúkat és így tovább. Azokra még rá lehet fogni, hogy van bennük valami, bár ha felidézik a rikkancs szobrát, amely az egyik mai bulvárlapot osztogatja, akkor ott is találhatunk furcsaságot.
Mégpedig azt, hogy a politika – a rikkancs esetében Rogán Antal – hiába tűnik teljesen érzéketlennek a kultúra iránt, mégis beleszól egy műalkotás létrehozásába, jelesül abba, hogy például ne a rikkancsnak megfelelő, saját korabeli újságot osztogasson, hanem azt, amelyben az egykori V. kerületi polgármester és neje a legtöbbet szerepel. Még akkor is, ha a szoborról készült szakvélemény szerint ez konkrét baromság.
Szóval én nagyon tudnék örülni, ha ennek a zsánerszobordivatnak most már vége lenne. Nem akarok látni még több ugyanolyan szobrot. Pedig szobrok kellenek, tényleg. Olyanok, amelyek valamit hozzátesznek az ábrázolt emberhez. Hogy ne csak zsánerszobornak tűnjenek a zsánerszoborerdőben.
Hanem műalkotásnak, művészetnek. Vagyis a gondolat és az alkotás szabadságának.
