Hát úgy kerüljük meg, hogy még csak meg sem említjük a polgári törvénykönyv 523. paragrafusának (1) cikkét. Helyette a jogtudós Bátor Viktornak még a II. világháború előtt megjelent eszmefuttatására támaszkodunk, amely megkülönbözteti a „kirovó” összeget és esetleges pénznemet a „lerovótól”. És hol lelhetjük fel ennek a megkülönböztetésnek a nyomát a magyar törvényekben? Hát sehol. Mi több, a Kúria által segítségül hívott, a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló törvény 213. paragrafusának (1) bekezdése nemcsak hogy nem tartalmazza a lerovó/kirovó megkülönböztetést, de a kölcsön összegének meghatározásával még csak nem is foglalkozik. Mindössze azt írja elő, hogy a szerződésben meg kell nevezni a szerződés tárgyát. A Kúria szerint minden rendben van, hiszen a szerződés tárgya lehet akár a Bátor Viktor kirovó/lerovó elmélete alapján megszerkesztett valami is. De nem lehet. A kölcsönszerződés tárgya csak a kölcsön lehet, amit a polgári törvénykönyv a fentiekben idézettek szerint meghatároz. A hitelintézetekről szóló törvény vonatkozó passzusának tárgya nem a kölcsön, hanem a teljes hiteldíj, a törlesztőrészletek, a biztosíték és az egyéb költségek meghatározása. Miért is szólna ez a törvény a kölcsön fogalmáról, ha azt a polgári törvénykönyv már világosan megfogalmazta?
Amióta világ a világ, a kölcsön tőkeértéke olyan és annyi, amilyet és amennyit az adós kézhez kapott. Ha az adós forintot kapott, forinttal tartozik, és se többel, se kevesebbel, mint amennyit kapott. Így volt ez a római jogban, így volt ez a középkorban, amikor az egyház hadba szállt az ezt az alapvető fogalmat megkerülő uzsorásokkal, és így van ez ma is minden civilizált ország jogrendszerében – kivéve persze a Kúria által átírt magyar jogot. Minden más „megoldás” szembemegy a mindennapi élet legalapvetőbb erkölcsi irányelvével: azzal, hogy az erős – jelen esetben a bank – ne éljen vissza erőfölényével a gyengébb és tudatlanabb kárára.
