A közvetlen demokrácia ellenségei gyakran mondják, hogy a választópolgárokat nem szabad a költségvetést érintő kérdésekről kérdezni, mert mindig az adókönnyítés mellett fognak szavazni. (Ez a vélekedés tényszerűen cáfolva van. Értelmes célok érdekében az adóemelésre szavaznak a polgárok, sőt évtizedeken át támogatnak magas adóztatású modelleket.) A képviseleti demokrácia hívei szerint nem szabad a képzetlen választópolgárok döntésére bízni komplex kérdések eldöntését. Arról már ritkábban beszélnek, hogy miért lennének kvalifikáltabbak ugyanezen választók a megfelelően jó döntéshozók megválasztásában? Ha nem képes valaki felmérni a helyzet komplexitását, mi menti meg attól, hogy populista demagógokra szavazzon?
Mindenesetre az Egyesült Királyság miniszterelnöke egy meglehetősen fontos, ám végletesen összetett ügyben hirdetett népszavazást: az ország uniós tagságának fenntartása kérdésében. A brit népszavazás elképesztően összetett dilemmákat vet fel. A kilépés jobboldali támogatóinak érvrendszere egyszerű. Orbán Viktor helyzetértékelésnek álcázott mobilizációjához hasonlóan ők is brüsszeli túlhatalmat festenek fel, annak homogenizáló hatásától féltik Nagy-Britanniát. Ez viszonylag sima ügy, tévedés. Éppen Magyarország bizonyította be az elmúlt években, hogy az európai jobboldalnak semmilyen félnivalója nincs Brüsszeltől. Gyakorlatilag nincs olyan lépése, amit ne tudott volna keresztülvinni a valójában igen gyenge Európai Bizottsággal vagy a parlamentarizmust csak szimuláló EP-vel szemben. Maga a brit jobboldal is képes volt a brexit fenyegetésével jelentős engedményeket kizsarolni korábban és az elmúlt időszakban is.
Sokkal nehezebb helyzetben van a brit baloldal. Érdekességként említsük meg, hogy a hetvenes években már volt egy népszavazás a brit tagságról. Ekkor a konzervatívok (igen, még maga Margaret Thatcher is!) a belépés mellett kampányoltak, a baloldal viszont elutasította az általa neoliberálisnak látott közös piaci projektet. Végül nyert az igen, benn maradtak. A Vaslady sikerrel harcolta ki a visszatérítést, a szociális Európa Jacques Delors-i projektjét meggátolták, a londoni City évtizedek óta az európai gazdaság legnagyobb offshore-elosztóközpontjaként szívja el a többi ország forrásait. A jobboldal és a neoliberális baloldal (a Blairismo) által vezetett brit kormányok sikerrel akadályoztak meg mindenfajta szükséges adóharmonizációt, a szociális jogok közösségi szintre emelését, a kohéziós politika kiteljesedését.
Igazán baloldali brit kormányt még nem látott az EU, csakis a névleg is konzervatívokat, illetve a tőkepárti, háborúpárti Blairt, akiről maga Margaret Thatcher mondta: „Legnagyobb győzelmünk maga Tony Blair volt!” Az egymást váltó kormányok Londonban meglehetősen retrográd szerepet játszottak az európai integráció történetében. Nem csoda, ha sok európai baloldali nem különösebben venné zokon, ha a hátukat látná kifelé menet. Mások viszont komolyan tartanak attól, hogy az európai integráció ma olyannyira az összeomlás szélén tántorog, hogy egy esetleges brit kilépés megnyitná az utat a végletes dezintegráció előtt. Ennek pedig a történelemből ismert módon drámai következményei lennének Európa népei számára.
Mára sokat változott a helyzet Nagy-Britanniában. Ma a jobboldal nagy része lett EU-ellenes; identitáspolitikai és nem gazdasági alapon. A radikális jobboldali UKIP teljes egészében, a konzervatívok között pedig maximum azok kampányolnak a bennmaradás mellett, akik féltik a brit gazdaság lényegét adó londoni City pénzügyi és offshore-központi szerepét.
A baloldal viszont nagyon nehéz helyzetben van. A hetvenes évekkel szemben mára többségében integrációpárti lett. A bennmaradás melletti kommunikációban azonban inkább a kilépés hátrányaiból adódó félelemkeltő elemek dominálnak, semmint a tagság pozitívumai. Mivel a szociális Európa fikció, valójában csak nemzetállami szinten létezik a kontinensen, ezért szociális előnyöket a brit baloldal őszintén szólva nem nagyon származtathat az uniótól. Hiába próbálja a bennmaradáspárti tábor azt sugallni, hogy a kelet-európai munkavállalók több előnyt jelentenek a brit gazdaság egészének, mint amennyi bért vagy szociális juttatást kapnak, ez nem vigasz annak a liverpooli munkanélkülinek, aki látja a lengyel buszsofőrt és a litván tűzoltót. Elég nehéz elhinni, hogy az unió az a csodaszervezet, amelytől Nagy-Britanniától Bulgáriáig mindenki többet kap vissza, mint amennyit befizet.
A kilépés hátrányaival riogatni nem túlságosan jó PR-stratégia. Egyrészt az a szervezet, amelyet csak ezzel, nem pedig konkrét előnyeivel lehet megvédeni, eleve vesztes pozícióban van. Másrészt senki nem tudja, konkrétan mi is lenne az alternatíva. Ha mondjuk a kilépés mellett döntenének a választók, egy hosszú, akár évekig is eltartó folyamat indulna meg. Európai politikusok, mint Juncker és Hollande, most a kampányban azzal riogatnak, hogy az integráció minden lényegi előnyét elvesztené a szigetország. Ez azonban valószínűtlen. Az unió gazdaságai ezer szállal kötődnek Londonhoz az integráció formális intézményein kívül is. Azaz nekik legalább annyi vesztenivalójuk lenne, mint a briteknek. A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy hosszú évek nehéz tárgyalásai után egy Norvégiáéhoz hasonló státust tárgyalnának le a britek, amelynek részeként az egységes piachoz ezer szállal kapcsolódnának, de a tagság formális kötöttsége nélkül.
Mindenesetre árulkodó, hogy olyan kérdésről döntenek most a brit választók, amelyről csak nagyon halvány elképzeléseik vannak. Már a tagság jelenlegi előnyeiről és hátrányairól is egészen pontatlan, zavaros tájékoztatást kapnak. Ez nem véletlen: ahány szakértő, annyifélét gondol a labirintusszerű EU tényleges előnyeiről és hátrányairól. Az unió az örök Rorschach-teszt: körvonalak nélküli, kék paca, amelybe mindenki beleláthatja a vágyait és a félelmeit. Az unió intézményi labirintusában, szómágiára építő zsargonjában, vegyesen tartalmas és tartalmatlan címketobzódásában mindenki megtalálja, amit keres. Csak éppen a szavazó nem lesz okosabb az ellentmondó elemzésektől: mi az, amit valóban az EU-nak köszönhetünk?
A kilépés alternatívája azonban még definiálatlanabb. A britek onnantól ismét magas vámokkal kereskednek majd a kontinenssel, ahogy egyes elemzések feltételezik – vagy éppen ellenkezőleg, lehetőséggé válik globális szabad kereskedelmük? Más elemzések szerint ugyanis akkor már nem köti őket az európai vámunió külső vámrendszere. Hazaküldenék-e a vendégmunkásokat, vagy továbbra is szükség lenne rájuk? Sorolni lehetne a kilépés meghatározhatatlan, megjósolhatatlan következményeit. Mire mondanak nemet a kilépéspártiak? Megkapják-e a teljesen független Nagy-Britanniát, vagy mint oly sokszor az eddigi uniós népszavazások kapcsán, Brüsszel nem fogadja el a szuverén népakaratot (lásd a dán, ír, görög és holland népszavazásokat az elmúlt évtizedben), és a teljes függetlenség helyett valamifajta, a tagsághoz igen közeli köztes státust kapnak majd a britek? Ez utóbbi meglehetősen valószínű. Marad-e Skócia, vagy kiválik, és visszakéredzkedik az EU-ba? Megannyi tisztázatlan kérdés.
A hiba nem a népszavazás intézményében van, hanem a rendkívül rosszul feltett kérdésben.
A szerző közgazdász
