Brexit: népszavazás a Rorschach-tesztről

Az uniós államok gazdaságának legalább annyi vesztenivalója lenne, mint a britekének.

Igazán baloldali brit kormányt még nem látott az EU, csakis a névleg is konzervatívokat, illetve a tőkepárti, háborúpárti Blairt, akiről maga Margaret Thatcher mondta: „Legnagyobb győzelmünk maga Tony Blair volt!” Az egymást váltó kormányok Londonban meglehetősen retrográd szerepet játszottak az európai integráció történetében. Nem csoda, ha sok európai baloldali nem különösebben venné zokon, ha a hátukat látná kifelé menet. Mások viszont komolyan tartanak attól, hogy az európai integráció ma olyannyira az összeomlás szélén tántorog, hogy egy esetleges brit kilépés megnyitná az utat a végletes dezintegráció előtt. Ennek pedig a történelemből ismert módon drámai következményei lennének Európa népei számára.

Mára sokat változott a helyzet Nagy-Britanniában. Ma a jobboldal nagy része lett EU-ellenes; identitáspolitikai és nem gazdasági alapon. A radikális jobboldali UKIP teljes egészében, a konzervatívok között pedig maximum azok kampányolnak a bennmaradás mellett, akik féltik a brit gazdaság lényegét adó londoni City pénzügyi és offshore-központi szerepét.

A baloldal viszont nagyon nehéz helyzetben van. A hetvenes évekkel szemben mára többségében integrációpárti lett. A bennmaradás melletti kommunikációban azonban inkább a kilépés hátrányaiból adódó félelemkeltő elemek dominálnak, semmint a tagság pozitívumai. Mivel a szociális Európa fikció, valójában csak nemzetállami szinten létezik a kontinensen, ezért szociális előnyöket a brit baloldal őszintén szólva nem nagyon származtathat az uniótól. Hiába próbálja a bennmaradáspárti tábor azt sugallni, hogy a kelet-európai munkavállalók több előnyt jelentenek a brit gazdaság egészének, mint amennyi bért vagy szociális juttatást kapnak, ez nem vigasz annak a liverpooli munkanélkülinek, aki látja a lengyel buszsofőrt és a litván tűzoltót. Elég nehéz elhinni, hogy az unió az a csodaszervezet, amelytől Nagy-Britanniától Bulgáriáig mindenki többet kap vissza, mint amennyit befizet.

A kilépés hátrányaival riogatni nem túlságosan jó PR-stratégia. Egyrészt az a szervezet, amelyet csak ezzel, nem pedig konkrét előnyeivel lehet megvédeni, eleve vesztes pozícióban van. Másrészt senki nem tudja, konkrétan mi is lenne az alternatíva. Ha mondjuk a kilépés mellett döntenének a választók, egy hosszú, akár évekig is eltartó folyamat indulna meg. Európai politikusok, mint Juncker és Hollande, most a kampányban azzal riogatnak, hogy az integráció minden lényegi előnyét elvesztené a szigetország. Ez azonban valószínűtlen. Az unió gazdaságai ezer szállal kötődnek Londonhoz az integráció formális intézményein kívül is. Azaz nekik legalább annyi vesztenivalójuk lenne, mint a briteknek. A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy hosszú évek nehéz tárgyalásai után egy Norvégiáéhoz hasonló státust tárgyalnának le a britek, amelynek részeként az egységes piachoz ezer szállal kapcsolódnának, de a tagság formális kötöttsége nélkül.

Mindenesetre árulkodó, hogy olyan kérdésről döntenek most a brit választók, amelyről csak nagyon halvány elképzeléseik vannak. Már a tagság jelenlegi előnyeiről és hátrányairól is egészen pontatlan, zavaros tájékoztatást kapnak. Ez nem véletlen: ahány szakértő, annyifélét gondol a labirintusszerű EU tényleges előnyeiről és hátrányairól. Az unió az örök Rorschach-teszt: körvonalak nélküli, kék paca, amelybe mindenki beleláthatja a vágyait és a félelmeit. Az unió intézményi labirintusában, szómágiára építő zsargonjában, vegyesen tartalmas és tartalmatlan címketobzódásában mindenki megtalálja, amit keres. Csak éppen a szavazó nem lesz okosabb az ellentmondó elemzésektől: mi az, amit valóban az EU-nak köszönhetünk?

A kilépés alternatívája azonban még definiálatlanabb. A britek onnantól ismét magas vámokkal kereskednek majd a kontinenssel, ahogy egyes elemzések feltételezik – vagy éppen ellenkezőleg, lehetőséggé válik globális szabad kereskedelmük? Más elemzések szerint ugyanis akkor már nem köti őket az európai vámunió külső vámrendszere. Hazaküldenék-e a vendégmunkásokat, vagy továbbra is szükség lenne rájuk? Sorolni lehetne a kilépés meghatározhatatlan, megjósolhatatlan következményeit. Mire mondanak nemet a kilépéspártiak? Megkapják-e a teljesen független Nagy-Britanniát, vagy mint oly sokszor az eddigi uniós népszavazások kapcsán, Brüsszel nem fogadja el a szuverén népakaratot (lásd a dán, ír, görög és holland népszavazásokat az elmúlt évtizedben), és a teljes függetlenség helyett valamifajta, a tagsághoz igen közeli köztes státust kapnak majd a britek? Ez utóbbi meglehetősen valószínű. Marad-e Skócia, vagy kiválik, és visszakéredzkedik az EU-ba? Megannyi tisztázatlan kérdés.

A hiba nem a népszavazás intézményében van, hanem a rendkívül rosszul feltett kérdésben.

A szerző közgazdász