Igazán baloldali brit kormányt még nem látott az EU, csakis a névleg is konzervatívokat, illetve a tőkepárti, háborúpárti Blairt, akiről maga Margaret Thatcher mondta: „Legnagyobb győzelmünk maga Tony Blair volt!” Az egymást váltó kormányok Londonban meglehetősen retrográd szerepet játszottak az európai integráció történetében. Nem csoda, ha sok európai baloldali nem különösebben venné zokon, ha a hátukat látná kifelé menet. Mások viszont komolyan tartanak attól, hogy az európai integráció ma olyannyira az összeomlás szélén tántorog, hogy egy esetleges brit kilépés megnyitná az utat a végletes dezintegráció előtt. Ennek pedig a történelemből ismert módon drámai következményei lennének Európa népei számára.
Mára sokat változott a helyzet Nagy-Britanniában. Ma a jobboldal nagy része lett EU-ellenes; identitáspolitikai és nem gazdasági alapon. A radikális jobboldali UKIP teljes egészében, a konzervatívok között pedig maximum azok kampányolnak a bennmaradás mellett, akik féltik a brit gazdaság lényegét adó londoni City pénzügyi és offshore-központi szerepét.
A baloldal viszont nagyon nehéz helyzetben van. A hetvenes évekkel szemben mára többségében integrációpárti lett. A bennmaradás melletti kommunikációban azonban inkább a kilépés hátrányaiból adódó félelemkeltő elemek dominálnak, semmint a tagság pozitívumai. Mivel a szociális Európa fikció, valójában csak nemzetállami szinten létezik a kontinensen, ezért szociális előnyöket a brit baloldal őszintén szólva nem nagyon származtathat az uniótól. Hiába próbálja a bennmaradáspárti tábor azt sugallni, hogy a kelet-európai munkavállalók több előnyt jelentenek a brit gazdaság egészének, mint amennyi bért vagy szociális juttatást kapnak, ez nem vigasz annak a liverpooli munkanélkülinek, aki látja a lengyel buszsofőrt és a litván tűzoltót. Elég nehéz elhinni, hogy az unió az a csodaszervezet, amelytől Nagy-Britanniától Bulgáriáig mindenki többet kap vissza, mint amennyit befizet.
