Egyén nélkül a közösség csak tömeg

Mindenhol közösségi masszákat gyártunk.

Egy orvos korrumpálni próbál, hogy a lánya a legjobb eredményt érhesse el az érettségin. Azért van szüksége a jó eredményre, hogy utána a hazája helyett Angliában tanulhasson tovább – és letelepedhessen. „Miért nem hagyod, hogy inkább itt maradjon? Nekik kell ezt az országot megváltoztatni” – mondja a nagymama, amire döbbenetes választ kap: „Mi itt maradtunk, és mégsem változtattunk meg semmit.” A dialógus a napokban véget ért cannes-i filmfesztivál egyik díjazott filmjében, a román Cristian Mungiu Érettségi című alkotásában hangzott el.

Amíg az olvasó ízlelgeti az előző húsbavágó gondolatot, addig jöjjenek a következő, nemrégiben nyilvánosságra került adatok: Európában 9,3 millió ember (vagyis közel egy magyarországnyi polgár) annyira kiábrándult, hogy bár munkát végezni képesek volnának, keresni már nem keresnek. Ráadásul a fiatal munkanélküliek aránya is gyalázatos, a 25 év alattiak közül a görögöknél ilyen minden második (!) fiatal, az arány Spanyolországban 45 százalék, vagyis hasonlóan rossz, Franciaországban ez minden negyedik fiatalt érint. A kritikus statisztikai adatokat és a megszokott politikai gumicsontokat vizsgálva ez a „mégsem változtattunk meg semmit” jut az eszembe. Egekben a munkanélküliség, erkölcsi válságban vagyunk, rohamosan fogyunk, sem a nyugdíjrendszer, sem az egészségügyi rendszer nem tartható fenn, magasak az adók, úszunk a korrupcióban, boldogtalanok vagyunk, komplexusokkal küzdünk, keveset exportálunk, Európa országai eladósodtak, s még a migránskérdést sem tudjuk kezelni – lassan egy éve.

Kennedy elnök híres beszédében arra szólított fel, hogy „ne azt kérdezd, mit tud érted tenni a hazád, inkább azt, hogy te mit tudsz tenni a hazádért”. Bár mostanra – főleg nálunk, itthon – ez kissé kiüresedett, néhány gondolatot azért ébreszthet bennünk.

Kezdjük talán azzal, ami az okok között a legkézenfekvőbb: a hazai és az európai uniós berendezkedés korrupt. Mivel korrupt, ezért nem érvényesül a tiszta verseny. Mivel nincs verseny, ezért mindenki abban érdekelt, hogy befolyásolhassa a döntéshozót, nem pedig a mind jobb termelésben és szolgáltatásban. Ez önmagában tankönyvi lecke. A legnagyobb baj az, hogy ez a mentalitás mára áthatja a gazdaságon túl az emberek lelkét is. Európában majdnem tízmillió ember el sem kezd küzdeni azért, hogy dolgozhasson. Fel sem merül bennük, hogy saját erőből előrejuthatnak. Az életük leegyszerűsödött a puszta létezésre: fogyasztanak a létfenntartásért. Célok nélkül, értelmes (vagy legalább az értelembe vetett hittel bíró), verejtékes munka nélkül – jövő nélkül. Erre tercel a „mégsem változtattunk semmit” gondolat.

Vajon ki a hibás? Minek kell történnie ahhoz, hogy a helyzeten változtatni lehessen? Vagy – ne legyünk gyávák szembenézni a lehetséges forgatókönyvekkel – tudomásul kell venni azt, hogy Európa néhány generáción belül az iszlám világ része lesz. Ők majd eltemetik az európai kultúrát tisztességgel. Talán az év egy napján majd megkoszorúzzák a sírt, és ránk emlékeznek.

Nem lehet kimozdulni a holtpontról az egyén kiemelése nélkül. Mindenhol közösségi masszákat gyártunk: elég volt a Facebook-lájkok névtelen világából, a kollektív frakciódöntésekből, a halva született projektekből és ahhoz kapcsolódó, sosem igaz uniós elszámolásokból!

Sokat segíthetnek a történelmi egyházak, hiszen rajtuk kívül talán nincs más olyan közösségépítő entitás, amely nem homogén masszát akar előállítani, hanem olyat, amelyben mindenki saját személyében van jelen. Segíthet az állam is. Segíteni, sőt, talán kényszeríteni kell az egyént a kiteljesedésre: először hasznos oktatással, aztán méltányos közteherviseléssel, hogy minél inkább saját kezébe vegye az életét. Egyén nélkül nincs közösség, csak tömeg.

Május utolsó vasárnapján ünnepeltük a hősök napját. Ezen a napon emlékeztünk meg azokról, akik életüket adták a házáért. A huszonegyedik század kihívásai másképpen rendezik el a dolgokat: száz év múlva, meglehet, azok számítanak hősöknek, akik nem odaadják, hanem visszaveszik az életüket. Akik a tisztességes, dolgos, hétköznapi életükkel áldoznak a hazáért, nem külföldön, nem reménytelenségben, hanem csendesen, szorgalmasan, családi körben. Itthon.

A szerző ügyvéd, további írásait a simor.blog.hu oldalon olvashatja.