Mikor 1908-ban a nagyapám meglátta a napvilágot Szabadkán, még senki nem sejthette, hogy ez a születési hely az egész életét meghatározza. A trianoni békeszerződés nyomán ugyanis 12 évvel később, 1920-ban a Vajdaságot elszakították Magyarországtól. Innentől a családi fotóalbumnak minden egyes fényképén viszontláthatjuk Trianon következményeit. Az egyiken fiatal orvostanhallgatók láthatók: nagyapámnak Budapestre kellett jönnie, hogy magyar nyelven tanulhasson orvosnak. Szkopje, katonák: a frissen végzett magyar orvost Macedóniába küldték szolgálni, a jugoszláv királyi hadsereghez. Német láger Bécs mellett, a fényképen fogságba ejtett katonák: nagyapámat a Délvidék visszatérése előtt a jugoszláv hadseregbe hívták be, miután megadták magukat a németeknek, az egységében szolgáló magyarokat is fogolytáborba vitték. Kiskoromban a nagyanyám mutatta meg egykori házunk hátsó udvarán azt a falat, ahol a szerb kommunista partizánok ki akarták őket végezni, mert magyarok voltak. A falujuk, Kishegyes csak a szerencsének köszönhetően kerülhette el a bácskai vérbosszút.
Ez az élet, ez a sors csak egy abból a több millióból, amelyben azon magyaroknak volt részük, akik a trianoni békediktátum után a határokon kívül rekedtek. De a határainkon belül is milliók életét kísérte végig ez a szégyenteljes döntés, hiszen a békediktátum még több évtizeden át meghatározta a magyarországi eseményeket, beleértve a II. világháborút is. Trianon így az egész magyar nemzet tragédiája, június 4-én a békediktátum miatti szomorú sorsokra emlékezünk.
Az idei évfordulón azonban egészen ízléstelenre sikeredett az úgynevezett megemlékezés. A 187 ezer követőt számláló Egymillióan a magyar sajtószabadságért nevű Facebook-csoport az évfordulón ezt írta: „Ma van az ultranagymagyarok sírásnapja! Trianon, nemnemsoha, hiszekegyhülyeség! Vissza (Kis)Nagymagyarországot!” Nincs ebben semmi meglepő, tőlük pontosan erre számítottunk. Arra azonban már nem, hogy a Duna Televízió ezen a napon Vujity Tvrtko bulvárgagyiját tartotta a legalkalmasabbnak arra, hogy megemlékezzen a szomorú eseményről. A televíziós egy héttel az adás előtt így harangozta be műsorát: „Rengeteg munka után, egy francia kisvárosban, egy páncélajtó mögött megtaláltam a szörnyű Trianoni Békeszerződés egyetlen eredeti példányát, s benne az elképesztő fejezetet. Döbbenetes lesz, engem rázott a hideg. S még egy dolog: a filmet jövő szombaton láthatjátok, a szombatot követő hétfőn pedig hivatalosan is a Magyar Parlamenthez fordulok beadványommal.” Aki ismeri a tévés eddigi munkásságát, az természetesen már akkor tudta, mire is számíthatunk. Akik pedig kevésbé ismerik, azok úgy ültek a képernyő elé, hogy talán van még valami remény – akármire. De végül ők is csak közismert dolgokról hallhattak, például a tiencsini koncessziós zónákról vagy a szatmári Zajta község történetéről, amiről nagyrészt már mindenki hallott az országban, kivéve Vujity Tvrtkót. Így amikor ő „megtalálta” a trianoni békeszerződés egyetlen eredeti, aláírt példányát, fellapozott egy „elképesztő fejezetet” Tiencsinről, később pedig Zajtáról is tudomást szerzett, amelynek a története szintén „egészen elképesztő”. A hangzatos jelzők mellett a bulvárműsorok hangvétele mindenhol visszaköszönt a műsorban, Tiencsinnél is: „Én meg csak ámulok és bámulok, kapaszkodjanak meg jó erősen, ott kinn, nekünk, magyaroknak területi vitánk volt Olaszországgal!”
