Ma van a nemzeti összetartozás napja, ezért különösen fájó az alábbi történet. Távol Budapest belvárosától, a III. kerületi Kunigunda utcában van egy korábban munkásszállásként használt épület, amely a rendszerváltás után kiemelt szerepet kapott a határon túli magyar értelmiség életében. Itt laktak évtizedeken keresztül azok a diákok, akik a Kárpát-medence magyarlakta területeiről érkezve az anyaország fővárosában részesültek felsőfokú képzésben. Kárpátaljai, délvidéki, erdélyi és felvidéki egyetemisták ezerszám – egyfajta határon túli sziget volt ez a fővárosban, ahonnan minden reggel diákok százai indultak el a különböző budapesti felsőoktatási intézményekbe. A kollégiumot jó ideje Márton Áron Szakkollégiumnak hívják.
Amikor 1991-ben létrehozták, akkor még csak egyszerű, szerény szálláshelyként indult a Határon Túli Magyarok Hivatalának fenntartásában, de aztán egyre fontosabb intézmény lett belőle. Sőt fiókintézményei is alakultak Debrecenben, Szegeden és Pécsett, hogy aztán az első Orbán-kormány idején, 1999-ben szakkollégiummá alakuljon, és miniszteri biztost kapjon Gál András Levente személyében. Ekkor volt a fénykora is, államtitkárok, miniszterek adták egymásnak a kilincset, hogy kapcsolatba kerüljenek a határon túli magyarság jövendőbeli elitjével. Túlzás nélkül mondhatjuk: az intézmény a Kárpát-medencei magyarság Bibó Szakkollégiuma, hiszen a jelenlegi határon túli értelmiségi elit középgenerációjának zöme így vagy úgy kapcsolatba került vele. Itt éltek és tanultak például Hargita és Kovászna megye jelenlegi vezetői (Borboly Csaba és Tamás Sándor), a budapesti Miniszterelnökség nemzetpolitikai főosztályán is dolgoznak magas pozícióban olyanok, akik egykor a Kunigunda utca lakói voltak, de például a Magyar Nemzetnél is hárman vagyunk az egykori kollégisták közül.
Ezért is sokkoló a hír: az intézmény dolgozóit informálisan már tájékoztatták arról, hogy július elsejétől bezárja a kapuit a szakkollégium. Ez még akkor is döbbenetes, ha a romlás és a lassú agónia évek óta tart. A lejtmenet a balliberális kormányok alatt kezdődött, amikor 2007-ben, Hiller István minisztersége idején beolvasztották a szakkollégiumot egy egészen más funkciójú intézménybe, a Balassi Intézetbe. Közben persze a világ is megváltozott, létrejöttek magyar nyelven működő felsőfokú oktatási intézmények a Kárpát-medencében (például a Sapientia Erdélyben vagy a Selye János Egyetem a Felvidéken), de még mindig sokan vannak olyanok, akik Budapesten végzik el a főiskolát-egyetemet. És van az új hullám, a részképzésre (például az Erasmus program keretében) Budapestre érkező diákok, de az utóbbi években egyre több csángó fiatal is bekerült a magyar felsőoktatásba, és ők jellemzően itt leltek ideiglenes otthonra. Az intézménynek a kötelező szakkollégiumi feladatokon túl fontos szerepe volt különféle kutatói és tehetséggondozói ösztöndíjprogramokban is – ezek lehetőséget biztosítottak a hallgatók számára, hogy kapcsolatokat építsenek ki a szülőföld és az anyaország viszonylatában. És persze komoly logisztikai segítséget nyújtott azoknak, akiknek hosszabb-rövidebb időre Budapestre kellett jönniük. Ki lehetett volna találni új, XXI. századi funkciókat és feladatokat is a szakkollégiumnak, hiszen olyan presztízse van, amit kár kidobni az ablakon. Úgy tudjuk, hivatalos döntés még nem született, de nagyon valószínű, hogy az intézményt az ELTE veszi át a Balassi Intézettől, és megszűnhet a szakkollégium jellege, valamint speciális, a határon túli magyarok számára különösen fontos funkciója – egyszerű egyetemi kollégiumként működik tovább.
Ezzel eltűnik a magyar–magyar kapcsolatok egyik kiemelten fontos intézménye, a rendszerváltást követő évtizedek ikonikus helye, ahol szakmai és emberi hálózatok olyan szövevényes hálózata alakulhatott ki, amely nehezen pótolható. Én magam is részben ebből élek: akárhová megyek a Kárpát-medencében, mindenhol találok olyan magyar intézményvezetőt, magasan képzett szakértőt vagy éppen polgármestert, akivel söröztem már a régi kollégista időkben, és ezt felemlegetve sokkal hatékonyabban, személyesen lehet beszélni velük a jelenről is.
Az intézmény bezárásának különös ízt ad, hogy éppen a Márton Áron-emlékévben kerül rá sor. Ezt a nemzetpolitikai államtitkárság hirdette meg (a csíksomlyói búcsú után szobrot is állítottak a legendás püspöknek Csíkszereda főterén), és ezen jól tetten érthető a jelenlegi politika kettőssége: erős szavak, szimbolikus cselekmények, a hétköznapokban viszont csendes visszahúzódás és leépítés. A csíkszeredai szoboravatáson, Áder János köztársasági elnök jelenlétében az egykori gyulafehérvári római katolikus püspök személyét méltató szónokok kiemelték: Márton Áron a fiatalok számára is ikon volt, és egyik legfontosabb céljának éppen a közösségépítést tartotta.
Nagyon úgy tűnik, ez a cél ma már nem annyira fontos Budapesten.
