Visszakapjuk Európát?

A berxit nem csak fenyegetést jelent, ha felkészülünk a várható következményeire.

Emlékszünk a legendássá vált brit sajtóhírre, miszerint a köd miatt a kontinens elszakadt a szigetországtól, amit az úgynevezett „örömteli elszigetelődés” (splendid isolation) eszméjének megnyilvánulásaként szoktak emlegetni. Nos, a mostani brexit aligha lesz örömteli, akár nekik, akár Európának. Az elemzők túlnyomó többsége azon lamentál, hogy a kilépés katasztrófa, pedig ezáltal válhat lehetővé egy sokkal hatékonyabb uniós integráció, aminek fő akadályozója éppen Nagy-Britannia volt. Legfeljebb az a körülmény szerencsétlen, hogy vészterhes precedenst teremtve lépnek ki, és nem az unió lépteti ki őket a kiváltságaik megvonásával – akkor ugyanis mindez az ő kudarcuknak és egy erős Európa jelének bizonyult volna.

Az Európai Unió számára geostratégiailag mindkét választás eleve rossz volt, a britek bennmaradása és kilépésük egyaránt. Nézzünk rá a térképre: Európát az utóbbi pár száz évben egy kivétellel kontinentális hatalmak küzdelme, illetve együttműködése jellemezte. Az örökös kivétel pont a szigetország volt, amely az egyetlen tengeri hatalom a térségben. Az uniónak már a létrejötte is a francia–német megbékélésre épült, és működésének motorja mindig a Párizs–Berlin-tandem volt. Be kell látni, hogy a britek mindig megosztó-kerékkötő szerepet játszottak. Korábban is fenntartottak a maguk számára olyan privilégiumokat, amelyek eleve lehetetlenné tették az egyenrangú tagságra épülő államszövetséget az unióban: például a közös valutának, az euró globális sikerének a legjelentősebb akadálya a font, illetve a londoni City pénzügyi dominanciája volt. A népszavazás kiírásával Cameron egyszerre zsarolta Európát és a brit választókat, amikor kifejezetten a brit privilégiumok megerősítésével kampányolt. Sőt, nyíltan az arcunkba vágta, hogy szerintük a tagság nagyjából azt jelenti, hogy ők számíthatnak az unióra, de az unió ne nagyon számítson rájuk, ha valódi gazdasági és politikai szövetségként kéne fellépnünk bármilyen sorsdöntő kérdésben.

Tengeri hatalomként Nagy-Britannia geopolitikai prioritása sohasem Európa sorsa volt, illetve az csupán globális hatalmának megőrzése szempontjából volt fontos számára, nem pedig önmagában. A francia vagy a német geostratégia viszont mindig is kontinentális volt. A hollandok, portugálok, spanyolok, de még a dánok is hagyományosan tengeri hatalmak voltak ugyan, ahogy egykor az itáliai Genova és Velence is, de mára ennek a geopolitikai jelentősége a történelmi múltba veszett, egyikük sem jelentős tényező a világpolitika színpadán. Most a britek is könnyen erre a sorsra juthatnak, mert a legnagyobb csapás a nagyhatalmi tekintélyre, hogy szánalommal vegyes köznevetség tárgyává váltak. Az Egyesült Királyság esetleges szétesése pedig olyan gyors hanyatlást hozhat gazdasági téren is, ami miatt legfeljebb középhatalomnak lehet majd tekinteni az egyre kisebb Britanniát.

Globális nagyhatalmi szerepet az unió tagjai közül így már csak Franciaország tölt be. A németek legfeljebb gazdaságilag és Európa keleti részéből nézve tűnhetnek nagyhatalomnak, de globálisan még gazdaságilag sem azok, katonailag pedig Németország nem atomhatalom. Ebből könnyen kikövetkeztethető, mekkora lehet a geopolitikai súlya, és mennyire képes nagyhatalomként fellépni sorsdöntő konfliktusokban.

Ha bent maradnak, a britek továbbra is belülről bomlasztják az uniót Amerika stratégiai szövetségeseként, mesterségesen az atlanti táborban tartva az eredendően (megváltoztathatatlan földrajzi helyzeténél fogva) kontinentális Európát. Kilépésükkel viszont a nagyhatalmi status quo talán még drámaibb gyorsasággal eshet szét, és még hamarabb válhat a nagyhatalmak nyílt konfliktusának színterévé egész Európa. Ennek a leginkább vészjósló jelképe Gibraltár, amelyre a spanyolok máris bejelentették igényüket. A britek nélkül ugyan felgyorsulhat a kontinentális érdekrendszer egységesedése, és egyre inkább a Párizs–Berlin-tengely körül foroghat minden, de egy ilyen kontinentális tengelyhatalmi egység előtt geostratégiailag két út áll: vagy integrációja logikusan kiterjed a szomszédos kontinentális szuperhatalomra, Moszkvára, vagy – a másik utat választva, szintén logikusan – kibékíthetetlen konfliktusba és akár háborúba sodródik vele. Ebben a műfajban középút hosszabb távon sose volt.

A britek maradása az atlantizmus folytatását jelentette volna, ami geostratégiai zsákutca Európa számára az utóbbi évszázad történelmi tapasztalatai alapján. Mivel most kilépnek, Európa a kontinentalizmus irányába billen el, ami ugyanazon történelmi tapasztalatok alapján leginkább világháborúhoz vezethet, hacsak nincs gyors és hatékony kiegyezés Moszkvával, valamint a szintén alapvetően kontinentális geostratégiát követő Pekinggel. Akkor viszont a két atlanti atomhatalom (az anglo-amerikai hatalmi központ) kerül kibékíthetetlen érdekellentétbe az eurázsiai tengely kontinentális hatalmaival… Az se ígér tartós békét.

A brexit kapcsán mindkét választás, pontosabban már maga a kérdésfeltevés, a népszavazás kiírása eleve rossz volt – főleg precedensként, mivel negatív spirált indíthat el. Hiszen az uniót bomlasztó politikai erők már most intenzíven lobbiznak Hollandiában, Franciaországban és máshol is, hogy minél több tagországban írjanak ki hasonló választást. Oszd meg Európát, és uralkodj felette! Ez sajnos nem csak az orosz érdekeket szolgálja – bár az idegengyűlölő, nacionalizmust szító pártok és médiapropaganda fő szponzorai egyértelműen ők. Amerika számára is elsőrendű geostratégiai érdek, hogy se gazdaságilag, se politikailag ne erősödhessen meg túlságosan az Európai Unió, ami Amerika vezető státusát kérdőjelezné meg a világban. Arról se feledkezzünk meg, hogy melyik valuta nyert most legtöbbet a brexittel: a dollár, ahogy a grexittel fenyegető korábbi euróválságból is legtöbbet az amerikai gazdaság profitált.

Az uniót számos okunk lehet ugyan kritizálni, de egyre inkább vakság lenne tagadni, hogy az európai béke egyetlen garanciája az erős integráció és a tagországok közti hatékony együttműködés. Végső soron pedig az, hogy közösen tudjuk érvényesíteni alapvetően megegyező geopolitikai érdekeinket mindazokkal a nagyhatalmi erőkkel szemben, amelyeknek velünk eredendően ellentétesek a geostratégiai törekvései, akár az oroszokról, akár Amerikáról van szó.

A brexit miatt már most látványosan változik a magyar közvélemény, erősödik az Európát féltők tábora még a jobboldalon is. Eddig könnyen lehetett mindenért Brüsszelt okolni, kardcsörtetni és üzengetni, miközben biztosak lehettünk abban, hogy az unió előnyei megmaradnak számunkra. Most, hogy tényleg szembe kell nézni a szétesés lehetőségével, illetve azzal, hogy ennek a legnagyobb vesztese Kelet-Európa lehet, könnyen változhat a közvélemény, és a Brüsszel-ellenes népszavazással Orbán Viktor a végén úgy járhat, mint David Cameron a brexittel. Ne feledjük: itt, az ütközőzónában nem gazdaságilag van a legtöbb vesztenivalónk az unió szétverésével. Lényegében az európai integráció és a világháborúk folytatása közötti választásról van szó. Így már remélhetőleg tudjuk, melyiket válasszuk, és mit üzenjünk Brüsszelnek, illetve az országunkat képviselőknek.

Persze az sem túl megnyugtató, hogy a brexit miatti válságülésre csak az unió hat alapító országát hívták össze, mintha a többiek csupán másodrendű tagok lennének, akik az igazán sorsdöntő kérdésekbe nem nagyon szólhatnak bele – ami nem épp a hatékonyabb, tényleges európai integráció előjele. Mindebből az következik, hogy szükségessé válhat az egész eurokrata „elit” lecserélése és egy olyan bázisdemokratikus európai megújulás, amelyről eddig legfeljebb a görög Sziriza és a spanyol Podemos beszélt az ismertebb európai pártok közül.

Az angol brexitbohóc Nigel Farage most azzal triumfált, hogy visszakapták az országukat. Legyen ez az ő bajuk. Mi viszont a brexittel visszakaptuk Európát! Annak minden bajával, lehetőségével és felelősségével. A szigetország eddig sem volt teljes sorsközösségben a kontinenssel. A gyarmatbirodalom emlékét őrző, világméretű Commonwealth máig inkább jelent számukra közös identitást, mint az Európai Unió. Csak azt mondták ki most a brit választók, amit eddig is tudnunk kellett volna. Nekik is, nekünk is. Épp ideje ködös konstrukciók és álmodozás helyett geostratégiailag megalapozott reálpolitikára építeni az európai integrációt! Talán még nem késő.

Nem a pártpolitikusok kapják vissza most Európát és az európai döntések felelősségét, hanem mi, európai polgárok. Most közelről láthattuk, mekkorát hibázhatunk, ha rosszul voksolunk, ha megfeledkezünk arról, hogy nemcsak országunk, hanem Európa polgáraiként is helyt kell állnunk. Ha tágabb hazánk, Európa békéjét veszélyeztetjük, azzal a tagországokat, így hazánkat, Magyarországot is háborúba sodorhatjuk. Ahogy 1848-ban is együtt küzdöttünk az európai polgárok szabadságáért és önrendelkezéséért, Európa népeinek és köztük nekünk, magyaroknak most sem más a dolgunk és az egyetlen békés jövőt nyújtó történelmi lehetőségünk. A geopolitika már csak ilyen: alapvető tényeivel érdemes tisztában lennünk, mert ezek körül forogva ismétli magát a történelem. A magyar éppúgy, mint az európai.

A szerző filozófus