Az iszlám európai perspektívája

Nem vízió, hanem realitás, hogy a század második felére kontinensünkből Eurábia lesz.

Nem nehéz felfedezni, hogy Sansal az Iszlám Állam kegyetlen, embertelen és nihilista gyakorlatának elterjedését extrapolálja 2084-ig. De e 2003-ban még algériai minisztériumi tisztviselőként dolgozó írónak vannak korábbról is hasonló tapasztalatai. Megélte, hogyan taszította Algériát az iszlám vallási fundamentalizmus polgárháborúba a ’90-es években, amikor tízezrek pusztultak el, és amelynek következményeitől még most is szenved az ország. És világszerte vannak tapasztalatok az iszlám fundamentalizmus tevékenységéről; az ajatollahok által uralt Irántól a Muszlim Testvériség egyiptomi tetteiig, az afganisztáni tálibokig, a mindenhol robbantgató terroristákról nem is beszélve.

Az Orwell 1984-ével való összevetésből kétfajta következtetést is leszűrhetünk. Amikor Orwell azt 1949-ben megírta, már volt elég értesülés arról, hogy milyen is a szovjet kommunista rendszer. Ő maga a spanyol polgárháborúban a kommunisták oldalán harcolva ismerte meg a szovjet állambiztonsági szervek módszereit, és ábrándult ki a kommunizmusból. Tapasztalatait előrevetítve felvázolta, hogy mivé fejlődik a totalitárius állam és bürokrácia. (A jelentősebb nyugati entellektüelek közül André Gide már a háború előtt rájött, hogy a proletárdiktatúra valójában a proletárság fölötti diktatúrát jelenti.) A történelem azonban nem a meglévő folyamatok extrapolálása szerint alakul. Ha a feltételek megváltoznak, az addigi folyamatok öszszeomlanak. Ronald Reagan fegyverkezési versenybe hajszolta a Szovjetuniót, amelybe gazdasága beleroppant. A globalizáció és az internet világában pedig – különösen amikor a gorbacsovi peresztrojka idején lehetségessé vált a nyugati utazás – már nem lehetett eltitkolni, hogy milyen is az a gyűlölt és elmaradott kapitalizmus.

Jól tudjuk, hogy a muzulmán kultúrában még nem volt felvilágosodás, amely szétválasztotta volna az egyházat az államtól, és a vallás nem szó szerinti, hanem metaforikus értelmezésére irányuló törekvések is mindeddig kudarcot vallottak. (Szemben a kereszténység sokkal megengedőbb felfogásával.) De ne felejtsük, amit a kereszténységnek „belülről”, előzmények nélkül kellett kikínlódnia, az az iszlám előtt követhető példaként áll. Az iszlámnak még nincs Luther Mártonja, de már van Salman Rushdie-ja és Boualem Sansalja, van egy olyan Törökország, amelynek nagyvárosi lakossága már úton van Európa felé, és az irániaktól sem idegen a világias életmód. Miért ne reménykedhetnénk abban, hogy az iszlám is ezt a – már kitaposott utat fogja bejárni?

Abban bízom, hogy Európában kialakul az iszlám egy toleránsabb változata, amely képes lesz együtt élni a vallástalansággal és hedonizmussal. Valószínű, hogy a Nyugat világi kísértései nem kevés muzulmán hitét ingatják majd meg. Nyugat-európai muzulmán vallási vezetők már egy ideje készséggel kidolgoznák a békés együttélést lehetővé tevő új vallási elveket. Az európaiaknak pedig ragaszkodniuk kell ahhoz, hogy a muzulmán hitoktatás is az adott ország nyelvén folyjék – mint ahogy a keresztényé sem a latin. Európa nem a muzulmánok vallását, hanem szokásaikat, kulturális beidegződéseiket nem tudja elfogadni. A tárgyszerű vitát és párbeszédet akadályozó politikailag korrekt beszédről viszont le kell szokni.

A migránsügy kapcsán azok az információk uralják a médiát, amelyek a multikulturalizmusról, az integrálhatatlanságról szólnak. De ne feledkezzünk meg a szimpátiára utaló jelekről és hasonulási törekvésekről sem! A német Bundestagnak 11 török származású képviselője van. Öt szociáldemokrata, három zöld párti, kettő a Baloldal és egy a CDU tagja. Közülük kerül ki a zöldek vezetője. Ők magukat muzulmán hitű németnek tartják. Az örmény holokausztot elítélő szavazáson együtt szavaztak a németekkel. A hivatalos Törökország emiatt hazaárulónak bélyegzi őket. A németországi török szervezetek részéről megnyilvánuló fenyegetés miatt pedig most rendőrségi védelemben részesülnek. Egyikük, Aydan Özoguz, aki a kormány integrációs biztosa, kijelentette: „Erdogannak meg kell értenie, mi nem vagyunk Törökország meghosszabbított karja”. Navid Kermani másodgenerációs iráni származású német írónak pedig jók az esélyei, hogy Joachim Gauck után ő legyen Németország következő államelnöke.

Súlyosbítja a helyzetet, hogy az iszlám vallású népek döntő része harcban áll az amerikai imperializmussal és a globális kapitalizmussal. Ugyanígy az európai iszlám sem csupán vallási ügy; súlyos gazdasági és társadalmi kérdés is. A bevándoroltak gyermekei gyengébb iskolai eredményeket érnek el, mint a helybéliek, s így a munkaerőpiacon hátrányos helyzetbe kerülnek, körükben lényegesen magasabb a munkanélküliség. Ezek a különbségek tartósak, azt is mondhatnánk, hogy „öröklődnek”, sőt fokozódnak: Németországban a harmadik generáció kevésbé integrált, mint az első. Ha arra a következtetésre jutunk, hogy a megoldás a migránsok gyermekeinek megfelelő iskoláztatása, akkor máris ismerős témánál vagyunk: a hazai cigány gyerekek felzárkóztatásánál. Az a társadalmi deviancia, ami nálunk „cigánybűnözés”, az ott terrorizmus – miközben a migráns hátterű fiatalok a bűnözésben is élen járnak.

A szerző közgazdász és társadalomkutató