Jól tudom, hogy sokan – az ismerősi körömben is néhányan – nem szeretik Puzsér Róbertet. Azt az újságírót, akinek a Magyar Nemzetben rendszeresen jelennek meg jegyzetei, a legutóbbi augusztus 18-án Aranyéhség címmel látott napvilágot. Én meg kedvelem az írásait. Még akkor is, ha nem mindig értek egyet vele. Szeretem olvasni a jegyzeteit, mert azokból süt az egyedi nézőpont, a szókimondás, a határok feszegetése, a különleges humor és irónia, a szabad (és gyakran talán túlzottan radikális) véleménynyilvánítás lelkessége, a kemény kritika és az újságírói bátorság, a szellemes és találó fogalmazás, röviden az újságírói véna.
Úgy gondolom, hogy említett cikkében az olimpiával kapcsolatban megfogalmazott gondolatok sok embert fölbosszantottak, sok sportoló és sportvezető felhördült a leírtakon. Pedig – alapvetően és összességében – Puzsér Róbertnek igaza van. Óraadó tanárként 33 éve tanítok a Testnevelési Egyetemen, tehát belülről is látom a sportéletet, nem csak külső, nem elkötelezett, és ezáltal tárgyilagos véleményt nyilvánító szemlélőként. Ha ugyanis az írásról lefejtjük a talán erős és sarkító kritikai csomagolást, akkor még mindig ott marad néhány olyan megállapítás, amely mellett nem mehetünk el könnyedén, azt mondva, hogy ez túlzás, ez nem így van. Kiemelnék a cikkből három mondatot.
Az első: „A modern élsport világában már nem születnek hősök, gyártósoron tenyésztik őket, annyit, amennyire szponzort találnak.” Sajnos igaz a vélekedés. Ma az élsport kőkemény harc, hatalmas pénzek forognak kockán, s bizony nagyon sok esetben a jezsuita értékrend (a cél szentesíti az eszközt) érvényesül. S őszintén mondom, igencsak tartok attól az időszaktól (lehet, hogy már itt van!), amikor a korszerű biotechnológiai kutatások eredményei fogják a sportteljesítményt meghatározni. A géndoppingra gondolok, amely mai, teljesítményfokozást igénylő világunkban az egyik leghatékonyabb fegyvernek tűnik. S az jut eszembe, hogy a római olimpia (1960) súlyemelőbajnoka, Jurij Vlaszov (későbbi híres író) azt nyilatkozta pályafutása befejezését követően, hogy a mai élsport ott kezdődik, ahol az egészség befejeződik. Hazai sportorvos ismerősöm, Lángfy György ehhez annyit tett hozzá, hogy a ma élsportolója a jövő potenciális rokkantja. Mert akkora a terhelés az emberfeletti teljesítmény eléréséért. Lángfy természetesen nem azt mondja, hogy minden élsportolóból rokkant lesz, csak azt, hogy potenciális rokkant, azaz egy élsportoló esetében ennek jóval nagyobb a valószínűsége, mint rekreációs szintű sporttevékenységet folytató egyén esetében. Nem vitatható, hogy igaza van, a jól ismert latin mondás szerint is „omnis saturatio mala”, azaz minden túlzás kedvezőtlen hatású.
A második: „Aki az aranyláznak a tömegsportra gyakorolt jótékony hatásával érvel, legyen szíves nézzen szét maga körül ebben a szorongó és depressziós, elhízott, nikotinista, alkoholista országban!” Sajnos ez is igaz. Egyrészt az, hogy nincs jól levezethető, közvetlen összefüggés az élsportolók eredményeinek a tömegek sportolására gyakorolt hatását tekintve. Persze tömegsport nélkül kicsi az élsport merítési lehetősége, ez tény. Másrészt az is igaz, hogy sajnos nagyon nagy arányban élnek rendkívül egészségtelenül Magyarországon az emberek, még mindig sokan dohányoznak, igen előkelő helyen állunk az országok között az alkoholfogyasztási listán, elképesztő mértékben nő az elhízott gyerekek aránya, és a drogfogyasztás terén is rossz a helyzet. Ezen bizony nem segít, ha az éppen aktuális olimpiai játékokon a magyar csapat mondjuk kettővel több aranyérmet nyer, mint az előző olimpián.
A harmadik: „Egy népnek nyilván ugyanúgy szüksége van sportolói példaképekre, ahogy művészekre és tudósokra. Ami a Kárpát-medencében súlyosan sérül, az az előzőek aránya.” Így gondolom én is. Nem arról van tehát szó, hogy ne lehetne egy-egy kiváló sportoló (hozzátenném, ha megfelelő intellektusa és erkölcsi tartása is van!) példakép, de a megfelelő arányok kijelölése azért nagyon fontos lenne! Ha az élsport igénye – és az azt biztosító anyagi háttér létrehozása és fenntartása – nagyon rátelepszik az országra, akkor másra, talán fontosabb dolgokra (pl. egészségügy, oktatás) nyilvánvalóan kevesebb jut. Legyünk tisztában azzal, hogy az olimpiai aranyérmek kisajtolása, a 35 év feletti olimpiai érmesek halálukig tartó, magas szintű életjáradéka elég jelentős pénzébe kerül az országnak az adófizetők pénzéből. Ma már úgy vélem, fontosabb lenne tornatermek építése és a diáksport felkarolása, erdei tornapályák létesítése és olyan uszodák építése, ahová a bérletek megfizethetők a köznép (értsd: a sportolni, mozogni vágyó tömegek) számára is, annál, hogy olimpiai aranyérmek megszereztetése lenne a feladat. Az igazi feladat az lenne, hogy lehetővé váljon egy kulturált, a másikat segíteni akaró, nemzetét, hazáját szerető, dolgozni akaró és tudó, boldog és egészséges nemzedék felnövekedése. Ehhez pedig nem élsport kell, hanem rendszeres és örömmel végzett testmozgás, teljesítménykényszer nélkül. Rekreációs szintű sporttevékenység, ami garanciája lehet az egészséges életvitelnek. Hiszen a sport, a józan testkultúra a minőségi életet, az egészséges létezés alapját biztosítja, a sport az egészség hordozója és megtartója. Ernest Hemingwaynél olvashatjuk: „A sport megtanít becsületesen győzni vagy emelt fővel veszíteni. A sport tehát mindenre megtanít.”
Erős, egészséges nemzet létrehozása a feladat. Ez testkultúra, rendszeres sporttevékenység nélkül nem megy. De nem az olimpiai aranyérem, az élsport a döntő, hanem a sportolás, a mozgás természetességének igénye.
A szerző egyetemi tanár
