Adott egy szám, amelyet egy világhírű, csak szuperlatívuszokban emlegethető dalszerző jegyez. Természetesen az 1956-os emlékév hivatalos himnuszáról, az Egy szabad országért című dalról van szó. Mindez ötvenmillió forintba fájt a magyar adófizetőknek, miközben az egészről üvölt, hogy finoman szólva is túl van árazva. Ennyi pénzből ugyanis nem egy, hanem huszonöt sláger is kijönne. Az egész ügyben talán az a legnagyobb szerencse, hogy a magyar állampolgárságot is felvevő Desmond Child – aki nem mellesleg Old Before I Die címmel megírta Robbie Williamsnek az egyik legjobb popdalt – nem valaki mástól, hanem saját magától nyúlta le az ominózus szerzeményt. Mindegy, pontosan hogyan is történt, például hogy az a dal állítólag még „nem volt kész”, hanem vázlatként odaadták egy sportegyesületnek, a tény attól még tény marad: újrahasznosították.
Rém ciki az egész, főleg hogy ezt egy olyan katartikus esemény évfordulóján sikerült véghezvinni, amelyet vérrel és sárral írtak, szovjet T–34-es harckocsik ellenében. Poposítottak egy forradalmat, ami nagyon nem pop. Mi több, maga az izzó szögesdrótba fonódó történelem. S hiába a vélhető jó szándék, ez így, minden előzményt figyelembe véve, komoly mellényúlás lett.
Mit várna ilyenkor az ember? Elnézést. Melléfogtunk. Amit ehelyett látunk, az pontos látlelete annak, ahogy a hazai politikai osztály a saját hibáihoz viszonyul. Először azt mondják, a költségek láttán mindenki csettintene. Majd amikor már védhetetlen lesz az egész, hallgatásba burkolóznak. Nem reagálnak se levelekre, se telefonokra, az előadókat letiltják, a dalszerző leveszi a számára érthetetlen reakciókra válaszoló közleményét, és utána marad a csend. Vagy éppen a csípőből visszatüzelés, sajtóközleményen keresztüli nácizás, komcsizás és liberálisozás.
Értetlenül szemléljük, hogy miközben – kizárólag zenei vonalon maradva – lassan széthullik minden értékteremtő, az új, tehetséges, feltörekvő magyar hangokra figyelő és azokat a közönségnek bemutató csatorna – lásd Petőfi rádió –, addig azok a médiumok, köztük például lapunk, amelyek zászlajukra tűzték a fiatal magyar zenészek ügyét, szélsőjobbosnak, kommunistának vagy épp liberálisnak minősülnek. Csak mert nem tapsolnak az ezer sebből vérző ’56-os gagyipophoz. Ránk aggatják a jól bevált szitoktriumvirátus címkéit, csak mert – egy, a magyarság sorsát meghatározó esemény évfordulója kapcsán – merünk kritikát megfogalmazni, kérdéseket feltenni, és ezekre, urambocsá, ésszerű válaszokat várnánk. Ha ezt az Eurovízióra írták volna, fel se kapnánk a fejünket, ahogy az Egy szabad országért önmagában egy tűpontos, technikailag pazar rádiósláger is lehetne. De így semmiképp.
