Adott egy szám, amelyet egy világhírű, csak szuperlatívuszokban emlegethető dalszerző jegyez. Természetesen az 1956-os emlékév hivatalos himnuszáról, az Egy szabad országért című dalról van szó. Mindez ötvenmillió forintba fájt a magyar adófizetőknek, miközben az egészről üvölt, hogy finoman szólva is túl van árazva. Ennyi pénzből ugyanis nem egy, hanem huszonöt sláger is kijönne. Az egész ügyben talán az a legnagyobb szerencse, hogy a magyar állampolgárságot is felvevő Desmond Child – aki nem mellesleg Old Before I Die címmel megírta Robbie Williamsnek az egyik legjobb popdalt – nem valaki mástól, hanem saját magától nyúlta le az ominózus szerzeményt. Mindegy, pontosan hogyan is történt, például hogy az a dal állítólag még „nem volt kész”, hanem vázlatként odaadták egy sportegyesületnek, a tény attól még tény marad: újrahasznosították.
Rém ciki az egész, főleg hogy ezt egy olyan katartikus esemény évfordulóján sikerült véghezvinni, amelyet vérrel és sárral írtak, szovjet T–34-es harckocsik ellenében. Poposítottak egy forradalmat, ami nagyon nem pop. Mi több, maga az izzó szögesdrótba fonódó történelem. S hiába a vélhető jó szándék, ez így, minden előzményt figyelembe véve, komoly mellényúlás lett.
Mit várna ilyenkor az ember? Elnézést. Melléfogtunk. Amit ehelyett látunk, az pontos látlelete annak, ahogy a hazai politikai osztály a saját hibáihoz viszonyul. Először azt mondják, a költségek láttán mindenki csettintene. Majd amikor már védhetetlen lesz az egész, hallgatásba burkolóznak. Nem reagálnak se levelekre, se telefonokra, az előadókat letiltják, a dalszerző leveszi a számára érthetetlen reakciókra válaszoló közleményét, és utána marad a csend. Vagy éppen a csípőből visszatüzelés, sajtóközleményen keresztüli nácizás, komcsizás és liberálisozás.
Értetlenül szemléljük, hogy miközben – kizárólag zenei vonalon maradva – lassan széthullik minden értékteremtő, az új, tehetséges, feltörekvő magyar hangokra figyelő és azokat a közönségnek bemutató csatorna – lásd Petőfi rádió –, addig azok a médiumok, köztük például lapunk, amelyek zászlajukra tűzték a fiatal magyar zenészek ügyét, szélsőjobbosnak, kommunistának vagy épp liberálisnak minősülnek. Csak mert nem tapsolnak az ezer sebből vérző ’56-os gagyipophoz. Ránk aggatják a jól bevált szitoktriumvirátus címkéit, csak mert – egy, a magyarság sorsát meghatározó esemény évfordulója kapcsán – merünk kritikát megfogalmazni, kérdéseket feltenni, és ezekre, urambocsá, ésszerű válaszokat várnánk. Ha ezt az Eurovízióra írták volna, fel se kapnánk a fejünket, ahogy az Egy szabad országért önmagában egy tűpontos, technikailag pazar rádiósláger is lehetne. De így semmiképp.
Az ügy, amit nevezhetnénk akár Desmond-gate-nek is, már rég túlmutat a névadó dalszerzőn. Nyilván kíváncsiak vagyunk a produkció szerződésére – amely miatt közérdekűadat-igényléssel is megkerestük az illetékeseket, akik tegnap lapunkkal közölték, a szerződéskötés még nem történt meg –, ám a legmegdöbbentőbb mégis az, ahogy 1956 hatvanadik évfordulóján ennyire hülyének nézik az embert. Ha ugyanis nem tetszik az újracsomagolt gagyipop, akkor egyértelmű, hogy a hiba a mi készülékünkben van. Még akkor is, ha politikai beállítottságtól függetlenül egyre többen kiabálnak: ez így nincs rendben, ez több mint kellemetlen. Pedig ott a jó példa: a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) Cseh Tamás-programja talán az elmúlt két évtized legjobb kezdeményezése, amely számtalan tehetséges, feltörekvő magyar zenei alkotót támogat reális, a piaci viszonyoknak megfelelő összeggel. Lemezkiadást, klipforgatást, sőt akár külföldi turnékat is szárnyaik alá vesznek. Az persze világos, hogy egy ilyen horderejű „szuperprodukció” költségével nem vetekednek egy feltörekvő zenekar kiadásai, de az ötvenmillióból a legnagyvonalúbb számítások mellett is negyven a levegőben lóg, mivel elvileg egyetlen előadó sem fogadott el honoráriumot a munkájáért.
Ha mindezek ellenére annak kell nácinak, kommunistának vagy épp liberálisnak lennie, aki megalkuvás nélkül támogatja a tehetséges magyar fiatal zenészeket, mit is mondhatna az ember, mint azt: legyen. Mi ugyanis hiszünk az Ígéretes titánokban (nemhiába van ilyen című zenerovatunk is), és azt szeretnénk, ha a magyar fiatalok valóban megismernék azt a kreatív alkotómunkát, amelynek eredményét más magyar fiatalok szeretnék eljuttatni hozzájuk.
Végezetül még egy dolog. Tíz éve, amikor a Gyurcsány-kormány idején szemeket lőttek ki ’56 tiszteletére, volt egy előadó, aki mostanság kapott ugyan hideget-meleget a kijelentései miatt, ám akkor írt egy 1956 című számot. Kovács Ákosról van szó, s mindentől elvonatkoztatva ha magát a dalt nézzük, az ezerszer jobban illett a forradalomhoz, pop-rockosan is érvényesen tudott hozzányúlni a témához – ami most sajnos nem sikerült. És ezt jó lenne végre elismerni.
