A magyarok kétharmada korruptnak tartja a kormányt, mégsem elképzelhetetlen, hogy a Fidesz akár kétharmaddal nyerjen a következő országgyűlési választáson – nagyjából így összegezhető a Medián múlt héten közölt, a HVG megbízásából készült elemzése. A közvélemény-kutatás eredményei közül a legtöbben azt emelték ki, hogy még a Fidesz szavazóinak bő egyharmada is pénzügyi visszaéléseket gyanít a kormányzat körül – pontosabban ezt rá „nagymértékben jellemzőnek” gondolja –, a teljes népesség hatvan százaléka pedig felülről vezéreltnek, rendszerszintűnek tartja a korrupciót (a Fidesz-tábor ebben megengedőbb, többségük szerint inkább tisztességtelen köztisztviselők magánakciójáról van szó). Ezek után nem meglepő, hogy a megkérdezettek jelentős része úgy véli, a kormány csak az ellen a korrupció ellen lép fel, amelyben saját maga nem érdekelt.
Mindebből az következik, hogy ma Magyarországon sem a pártválasztást, sem a politikai szimpátiát nem befolyásolja érdemben a korrupció kérdése. Önmagában ez sem igazán nagy meglepetés, hiszen ha nem így lenne, a korrupció elleni küzdelmet zászlajukra tűző ellenzéki pártok már rég szárnyalnának. Mégis érdemes feltenni a kérdést, vajon miért lett ennyire magas az ingerküszöbünk a közpénzekkel való nagyvonalú bánásmódot illetően. Erre két logikus magyarázat kínálkozik. Az egyik, hogy huszonhat év alatt a magyar választóközönség „beárazta” politikai elitjét: a pártokat menthetetlenül korruptnak tartja – a Fidesz és az MSZP jelenleg fej fej mellett áll a kutatás szerint –, és vagy nem választ közülük, vagy ha mégis, egészen más szempontok alapján teszi. A másik lehetséges magyarázat, hogy a pénzügyi visszaélések továbbra is ugyanúgy zavarják a magyarokat, csak ezt jelenleg más tényezők felülírják, amikor az a kérdés, hogy ki kormányozzon.
Bár a fenti két magyarázat közti választáshoz nincs elegendő információnk, gyakorlatilag mindkettővel összhangban van, ha azt mondjuk, honfitársaink számára ma a korrupciónál jóval fontosabb a vezetés kérdése. Lehet, hogy a választók abból indulnak ki: ha már úgyis mindenki lop, legalább azt nézzük meg, ki alkalmasabb az ország irányítására. De az is lehet, hogy egyszerűen olyan időket élünk – napi terrortámadásokkal, migrációs válsággal, meghasonlott Európai Unióval –, amikor a korrupció problémája másodlagossá válik ahhoz képest, ki tud határozottan irányt mutatni a változó és veszélyekkel teli világban. Az erős kéz ilyenkor fontosabbnak bizonyul a tiszta kezeknél – különösen ha az utóbbiakat csak a hosszú ellenzéki lét súrolta valamelyest tisztára.
Ha innen nézzük, a hazai baloldal jelenlegi válsága sem kizárólag a korábbi korrupciós ügyeik következménye, hanem elsősorban vezetési válság. Persze az előbbi bélyege alaposan ráégett a nyolc évig kormányzó MSZP-re: emlékezzünk csak, mekkorát szólt még ellenzékben is a Simon Gábor titkos számlákon pihentetett százmilliói körüli botrány. A baloldal tartós mélyrepülése azonban aligha írható kizárólag az MSZP–SZDSZ-kormányok visszaélésgyanús eseteinek számlájára. A baloldali ellenzéknek azért sem sikerült máig felkelnie a padlóról, mert nincs olyan vezetője, aki első lépésben – amolyan beugró feladatként – egyesíteni tudná maga mögött a széttöredezett kispártokat. Ha csak olyanok vannak, akik erre sem képesek, hogyan akarnának egy országot elvezetni? De hasonló lehet a kormányon még oda nem kozmált Jobbik növekedésének egyik fő korlátja is. Bár Vona Gábor láthatóan egyre ügyesebb hatalomtechnikus, vezetőként egyelőre nincs partiban Orbán Viktorral.
Persze ettől még előfordulhat, hogy lesz majd egy olyan színes ügy, amely messziről kivirít a hazai korrupció egyhangú szürkeségéből. Erre ma leginkább a Rogán Antal nevével fémjelzett botránysorozat tűnik esélyesnek, amely más kormánypárti politikusokat is érinthet, és amely nem pusztán a hatalommal való visszaélésről szól – ugyan, kit hozna ez lázba manapság? –, hanem arról, hogy vajon összefonódott-e a politika az alvilággal. Az ártatlanság vélelmét fenntartva jegyezzük meg, hogy ha erre kézzelfogható bizonyítékok lennének, az a korrupció iránt jelenleg közömbös választókat is pártpreferenciáik újragondolására késztetné.
Érdemes-e megvárnia ezt a Fidesznek? Valahol ez is alapvető vezetési kérdés. A magunk részéről egyáltalán nem lennénk meglepve, ha egyszer csak eljönne az a pillanat, amikor Orbán Viktor hadjáratot hirdet a „tisztességtelen köztisztviselők magánakciói” ellen, akár látványos tisztáldozattól sem riadva vissza – „amit nem tudsz megakadályozni, annak állj az élére” alapon. Mert bár a Fidesz így is utcahosszal vezet, nehéz lenne nem észrevenni, hogy a Medián felmérése nyomán kitapintható közhangulat hoszszú távon mégiscsak egy időzített bomba. A kormánypártra és vezetőjére nézve mindenképpen. És akkor még egy szót sem ejtettünk az ország érdekéről.
