A riói olimpia alatt és után rengetegszer szembesülhettünk azzal, hogy a szurkolók is véleményt formálnak az elmúlt időszak magyar teljesítményéről. Sajnos nem mindenki teszi ezt a megfelelő stílusban, és sokszor a csalódottság, a várt eredmények elmaradása miatt nem a megfelelő hangot ütik meg a megszólalók. Ráadásul azt sem veszik figyelembe, hogy egy élsportolónak is lehetnek rossz pillanatai – senki sem tud minden pillanatban száz, ne adj’ Isten száztíz százalékon teljesíteni.
Ám egyet figyelembe kell venni: a szurkolóknak nemcsak akkor áll jogukban megszólalni, amikor kedvencük a dobogó tetején mosolyog, hanem akkor is, amikor esetleg nem azt kapták, amit ígértek nekik, amit elvárhattak az előzetes nyilatkozatok alapján. Különösen, ha az élsportolóknak – a havi juttatáson kívül – milliárdokat ad az állam arra, hogy edzőtáborozzanak, képezzék magukat a saját területükön. Ha pedig valaki közpénzből készül az olimpiára, akkor joggal formálhat elvárásokat irányában a szurkoló.
A szurkolói megjegyzéseket számon kérni sportolók részéről a fentiek miatt abszolút nem szerencsés. Mégis egyre többen vannak, akik ahelyett, hogy némi önvizsgálatot tartanának a teljesítményük tükrében, inkább nekitámadnak az őket kritizálóknak, azt firtatva, hogy azok mit tettek, tesznek le az asztalra. Különösen nem szerencsés, ha egy háromszoros olimpiai bajnok a televízió nyilvánossága előtt a több olimpiai résztvevő eredménytelenségét szóvá tevő szurkolókról kijelenti: „a fotelban ülve, rossz esetben pörköltfoltos atlétával, sörrel a kezében okoskodik, saját munkájában huszonötezredik az országában, nemhogy a világon, s az interneten név nélkül, gusztustalan módon szid másokat. Ez nálam minimum szánalmas.” Kiss Gergely vízilabdázó csak arról feledkezik meg, hogy éppen ezek a pörköltfoltos atlétában ülő szurkolók kellene hogy a legfontosabbak legyenek a számukra. Hiszen – ismét csak leírom – az ő adóforintjaikból készülhetnek a lehető legjobb körülmények között a világversenyekre.
Mindemellett úgy tűnik, mintha kizárólag az élsportolóknak lehetne kiemelkedő teljesítményük, az élet más területén pedig ugyanez nem számítana. Ne feledjük, hogy az állami támogatást a sportolók már a felkészüléshez megkapják, majd az eredményeik után jön a jutalom. Feltehetnénk a kérdést: vajon a civil életben kiemelkedő teljesítményt nyújtó magyarok az elismerést miért csak utólag kapják, és az miért csak töredéke a sportolókénak? Ha pedig a pedagógus téved a táblánál, a dolgozatjavításnál, az orvos követ el hibát a beteg kezelésénél – és még hosszan sorolhatnánk –, rajtuk miért lehet azonnal számon kérni? Míg az élsportolókon, akiknek az a dolguk, hogy versenyezzenek, miért nem?
A fentiek nem azt jelentik, hogy a sportolók erőfeszítéseit ne kellene elismerni. Nem véletlenül írtam arról korábban, hogy nem szabad támadni , ostorozni azt a Gyurta Dánielt, aki most nem tudott régi fényében tündökölni, miközben hosszú éveken keresztül etalonként tekintett rá mindenki, amikor végigverte az egész világot. Ugyanakkor ne feledjük, hogy Cseh László az ő szintjén rosszul sikerült 200 méteres pillangó után nem menekült el Rióból – mint tette azt egy másik úszó –, hanem a fogait összeszorítva a rövidebb távon nyert egy csodálatosan fénylő ezüstöt. A kettő közti különbséget nem lehet nem észrevenni. Sem sportolónak, sem újságírónak, sem pedig a pörköltfoltos atlétájú szurkolónak.
Lehet, hogy nemcsak a hozsannázó véleményeket kell szeretni, hanem néha érdemes odafigyelni arra is, amit akkor mond a nép, az istenadta nép, amikor nem a dobogó tetején áll az ember.
