Még a tetten ért gyilkost sem szabad gyilkosnak nevezni, csupán gyanúsítottnak – szokták fölemelni mutatóujjukat az emberi jogok élharcosai. Sűrűn idézett mottójuk: senki sem tekinthető bűnösnek, míg azt a bíróság jogerősen ki nem mondja. Mostanában ez jár a fejemben, amikor a migránstudósításokat nézem, olvasom. Van a médiának egy jól körülhatárolható szeglete, ahol minden népvándorlót automatikusan menekültnek hívnak. Akkor is, ha háborút rég nem látott, békés országokból érkeznek. Csodálom, mitől ilyen magabiztosak ezek a kollégák. Tán az érkezők veséjébe látnak? Menekülésnek hiszik, ha valaki biztonságos országokon át több ezer kilométert utazik (szállítják), hogy megkaphassa az útikalauzban ígért akárhányszáz eurós havi segélyt? Ez nem humanizmus, ez rögeszme. Legyen inkább a kiindulópont, hogy senki sem tekinthető menekültnek mindaddig, amíg ezt maga az érintett hitelt érdemlően nem bizonyította, s a hatóság jogerősen ki nem mondta! De vigyázat! Aki útközben eldobálta az iratait, vagy a zöldhatáron próbált betörni az országba, az eleve kiesett a játékból: ugyanis egy valódi menekültnek nincsenek csalárd szándékai, nem akarja kapásból átverni leendő hazáját.
Más. Nem tudom, van-e értelme számon tartani az újabb és újabb rémtetteket, amelyeket a kontinensünkre menekültetett személyek követnek el. Valószínűleg nincs. A kétségbeesett nyugat-európai hírzárlatkísérletek dacára óránként érkeznek az információk olyan jelenségekről, amelyekről e kontinens emberemlékezet óta nem hallott. Jacques Hamel atya torkának elvágása néhány napja még döbbenetet váltott ki (a pápa is szentelt neki néhány mondatot), ám a frissebb erőszakoskodások, gyilkosságok, lincselések hírei lassan úgyis fölülírják. A legújabb, hogy egy 14 éves újeurópai rázárta, majd rágyújtotta a templomot a katolikus hívekre valahol Olaszországban. Még nem tudni, terrorista volt-e, vagy csak nem fogadtuk őt elég nagy szeretettel. Talán furán hangzik, de Európának jobb volna, ha az importált emberekhez köthető, drámaian sok bűncselekményt főként terroristák követnék el, nem pedig hétköznapi migránsok. A terrorszervezetek előbb-utóbb talán megszűnnek, de az addigra itt összegyűlt sok tízmillió jövevény marad. S velük együtt a romló bűnözési statisztikák, a szaporodó no-go zónák.
Akik e sorokat most itt, magyarul olvassák, javarészt pontosan tudják, hova vezetnek az elmúlt időszakban látottak; őket nem kell meggyőzni arról, miért kollektív öngyilkosság a szervezett népvándoroltatás. Akiket föl kellene ébreszteni, és akiknek az eddigi borzalmak csupán egyedi csínytevések, őslakos európaiak által is bármikor elkövethető bűntények – azokhoz németül, franciául, olaszul, angolul kellene szólni, hátha fölébrednek. Mi, magyarok, lengyelek nem tudjuk helyettük elzavarni saját áruló vezetőiket. Például azt az olasz kormányt, amely luxus-utazásiirodaként már-már a líbiai partoktól szállítja a kontinensre tízezrével a jobb életre vágyó afrikai „turistákat”. Azokat a német politikusokat sem a mi dolgunk leváltani, akik pár napja ismét az uniós támogatási pénzek elvételével fenyegették meg a kvóták elutasítóit. E drámai időkben fájóan hiányzik az európai keresztényeknek egy bölcs lelki vezető, aki nem a politikai korrektség oltárán áldoz, akinek a katolikus pap megöléséről nem katolikus fundamentalisták jutnak eszébe, s akinek föltűnik, hogy a Közel-Keletről a békés iszlám éppen eltünteti a kereszténységet. Szerencsére bölcs tudósaink még vannak, rájuk érdemes hallgatni. Például Simon Róbert orientalistára, aki egy minapi lapinterjúban szelíden, de őszintén kimondta: „Ki van zárva, hogy az iszlám és a demokrácia együtt működhessen.”
