Ám a soproniak nem hálálták meg a hűségüket. A harmincas évek zsidótörvényei, a munkaszolgálat, a nem honos zsidók deportálása ellenére a helyi izraeliták bíztak abban, hogy bár nehéz időket kell átvészelniük, életük nem kerül veszélybe. Keserűen csalódniuk kellett: a közel kétezer soproni zsidót a német megszállást követően előbb gettóba zárták, majd Auschwitz-Birkenauba deportálták. Ugyan Kamenszky Árpád polgármester mindent megtett azért, hogy városa zsidóságát megkímélje, több tisztviselő és a Sopronba áthelyezett szombathelyi csendőrök igyekeztek túlteljesíteni az antiszemita rendeletekben foglaltakat. A holokausztot végül mintegy háromszáz soproni zsidó élte túl, ám csupán egyetlen gyermek volt köztük. A neológ zsinagógát el kellett bontani, az ortodoxot felújították, ám mára az is összeomlás-közeli állapotba került. A lakosság elöregedett.
Májusi ottjártamkor szomorúan hallgattam az Elfeledett soproniak című kiállításon Tárkányi Sándor történésztől a soproni zsidók történetét. Gondoljunk bele: adott egy kisebbség, amelyet egyszer elüldöztek egy városból, ám visszatért, tagjai hitet tettek a település és az ország mellett, mégis újra elbántak velük – deportálták és kínhalálba taszították őket. A leghűségesebb város nem bizonyult hűségesnek saját polgáraihoz.
