A hűség ára

A leghűségesebb város nem bizonyult hűségesnek saját polgáraihoz.

Pár nappal a mohácsi csatavesztést követően, 490 évvel ezelőtt, 1526. szeptember 8-án egy órát kaptak a soproni zsidók arra, hogy elhagyják a várost. Az eladósodott német polgárság részben magáért Mohácsért okolta a zsidókat, részben pedig az adósságukat tüntették el ekképpen. A város csellel küldte el az Új utcában és környékén lakó izraelitákat: II. Lajos magyar király özvegyénél, Mária királynénál úgy adta elő a polgármester, mintha a zsidók szeretnének elköltözni Sopronból, majd az ezt engedélyező iratot már úgy mutatta fel a kipaterolni szánt lakosságnak, mint a kilakoltatásról szóló határozatot. (Hasonlóan jártak a mohácsi vészt követően a kőszegi zsidók is, akik ahelyett, hogy megsértődtek volna, hat évvel később szállítmányozással segítették a török ellen küzdő Jurisics Miklóst.)

A XIV. század óta két zsinagógát is működtető soproni zsidók vagyonát a kiűzetést követően elkobozták, ingatlanjaikat értékesítették a helyiek között. Az izraeliták elköltöztek hét közeli településre, az úgynevezett Séva Kehilot városaiba, ahol mintegy három évszázadon keresztül éltek. A XVI. században Sopronból elűzött zsidók egyenes ági leszármazottai a XIX. században kezdtek visszaszivárogni a városba, sokan őseik egykori lakhelyén, az Új utcában telepedtek le. Az anyagilag és lélekszámban is gyarapodó zsidóság ekkor is két részre szakadt az ortodoxok önálló hitközséggé alakulásával. Az első világháborúból ők is kivették a részüket – 356-an harcoltak, 34-en haltak hősi halált –, ám a háborút követően tettek hitet igazán az őseiket egyszer már elzavaró város és Magyarország mellett.

Az 1921-es népszavazást megelőzően a soproni ortodox zsidók nagygyűlést tartottak, ennek eredményéről egy korabeli beszámoló ezt írta: „A soproni ortodox izraelita hitközség nagygyűlése egyhangú lelkesedéssel és hazafias örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy a soproni népszavazás előtt a magyar hazához való hűséges ragaszkodásnak kifejezést adjon, amiről a nagyméltóságú m. kir. miniszterelnök urat táviratilag hódolatteljesen értesíti”. A neológok szintén nagygyűlésen döntöttek úgy, hogy az izraelitákat a Magyarország melletti kiállásra buzdítják. Az eredmény ismert: Sopron lett az ország leghűségesebb városa, és ebben zsidók is segédkeztek.

Ám a soproniak nem hálálták meg a hűségüket. A harmincas évek zsidótörvényei, a munkaszolgálat, a nem honos zsidók deportálása ellenére a helyi izraeliták bíztak abban, hogy bár nehéz időket kell átvészelniük, életük nem kerül veszélybe. Keserűen csalódniuk kellett: a közel kétezer soproni zsidót a német megszállást követően előbb gettóba zárták, majd Auschwitz-Birkenauba deportálták. Ugyan Kamenszky Árpád polgármester mindent megtett azért, hogy városa zsidóságát megkímélje, több tisztviselő és a Sopronba áthelyezett szombathelyi csendőrök igyekeztek túlteljesíteni az antiszemita rendeletekben foglaltakat. A holokausztot végül mintegy háromszáz soproni zsidó élte túl, ám csupán egyetlen gyermek volt köztük. A neológ zsinagógát el kellett bontani, az ortodoxot felújították, ám mára az is összeomlás-közeli állapotba került. A lakosság elöregedett.

Májusi ottjártamkor szomorúan hallgattam az Elfeledett soproniak című kiállításon Tárkányi Sándor történésztől a soproni zsidók történetét. Gondoljunk bele: adott egy kisebbség, amelyet egyszer elüldöztek egy városból, ám visszatért, tagjai hitet tettek a település és az ország mellett, mégis újra elbántak velük – deportálták és kínhalálba taszították őket. A leghűségesebb város nem bizonyult hűségesnek saját polgáraihoz.