Mellesleg igaz, hogy lenne hová fejlődnie a folyóiratszakmának például az online jelenlét terén, közönségkapcsolatokban, marketingben. De minek? Hosszú távon a szakmai teljesítmény nem garancia semmire. Aki leragadt a kilencvenes években, ugyanoda juthat, mint az, aki fiatalos, innovatív, és eredményeket mutat fel. A fiatal írószervezeteknek például nemrég csökkent a támogatásuk arra a szintre, ahol már alig lehet működtetni a szervezetet.
Ha valaki mindezek ellenére mégis felépít valamit, retteghet élethosszig. Mindegy, hogy kap-e támogatást, államit, önkormányzatit, netán alapítványit. Mindegy, hogy dohányt árul, folyóiratot ad ki, vagy selymet sző. Bármelyik pillanatban beronthat az ajtón a jogalkotás, a kormányváltás vagy egyszerűen valaki, akinek ügyesebb politikus a haverja. Azért a tatároknál ez is jobb. És a fekete autó sem visz el senkit, ez is valami. Meg kell becsülni a demokráciát.
Lesznek persze, akik így is, sőt még ennél kedvezőtlenebb helyzetben is folytatják, amit a szellemi életben elkezdtek. De ha rajtam múlna, nem lenne szívem bárkit is arra biztatni, hogy ilyen körülmények között áldozatokat hozzon. Minek? Azért, hogy bekerüljön az irodalomkönyvekbe, és később szellemi elődjének tekintse majd valaki, aki valószínűleg nem sokkal lesz szerencsésebb nála? Biztos, hogy ez megéri?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!