Nem lennék a mai Magyarországon pályakezdő művész, főleg nem író. Nem túl jók a kilátások. A fiatal írónál például mindjárt az elején baj van, mert az első írásait folyóiratok közlik. Már ha nem szűnnek meg idő előtt. Erre most jó esély van, mert a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) egy laza mozdulattal megfelezte a folyóirat-támogatásra fordítható támogatási keretet, majd a hét elején azt is közölték: már biztos, hogy az idén erre nem lesz több pénz. Az írókat ez biztosan nem lepi meg, nem sok honorárium esett le nekik a lapoktól eddig sem. Arról már ne is beszéljünk, hogy a folyóirat úgynevezett „szellemi műhely”. De lehet, hogy a szellemi műhelyek fölött is eljárt az idő.
A fiatal író reménykedhet abban, hogy lesz egy kötete, amit eladnak háromszáz példányban. Ha jól fut a szekér, ezerötszázban. Lehet, hogy mire idáig eljut, a magyar könyvpiacon csak két kiadói csoport marad, a többi elvérzik. Vagy egy marad. Lehet, hogy egy is elég. Lehet, hogy folyóiratból is elég volna egy. Vagy kettő, vagy három. De ha így van, akkor Kerényi Imre vagy a Magyar Művészeti Akadémia miért alapít vadonatúj folyóiratot, és miért adja ki rendszeresen? Ott miért nem számít a nyomdaköltség, a megvásárolt példányszám meg az állami forintok? Lehet, hogy mégis fontos a folyóirat? Csak nem mindegyik? Vagy nem a régiek?
Lehet, hogy az írónak lesz majd egy politikus barátja, aki néha egy sör mellett elmondja neki, hogy mi miért van. De lehet, hogy csak annyit mond majd: „Nézd, ez most így van. Érted.”
Az író munka után néz. Lehet, hogy horoszkópot ír majd vagy szakácskönyvet, elmegy egy hivatalba vagy magyartanárnak egy középiskolába. Az egyetemeken is nagyszerű kilátásai vannak, talán százhúszezer forintot is keres majd az első tíz-tizenöt évben. Azért mindenki kitalál valamit, senki nem hal éhen. Próbálnak versenyképesek lenni, ügyesek, takarékosak.
Biztos, hogy a folyóiratok is lehetnének versenyképesebbek, ügyesebbek, takarékosabbak. Igaz ugyan, hogy a döntéshozó ismét fordítva ült a lóra: az NKA azután hirdetett közös gondolkodást, hogy csökkentette a forrásokat, ahelyett, hogy először megbeszélték volna a stratégiát, aztán vágnak. Nem csoda, hogy többen nem is az állami támogatás öszszegét reklamálják, hanem azt, hogy már megint rajtaütésszerűen született egy döntés, és fél évvel utána még mindig káosz van, senki sem tudja, mire számíthat.
Mellesleg igaz, hogy lenne hová fejlődnie a folyóiratszakmának például az online jelenlét terén, közönségkapcsolatokban, marketingben. De minek? Hosszú távon a szakmai teljesítmény nem garancia semmire. Aki leragadt a kilencvenes években, ugyanoda juthat, mint az, aki fiatalos, innovatív, és eredményeket mutat fel. A fiatal írószervezeteknek például nemrég csökkent a támogatásuk arra a szintre, ahol már alig lehet működtetni a szervezetet.
Ha valaki mindezek ellenére mégis felépít valamit, retteghet élethosszig. Mindegy, hogy kap-e támogatást, államit, önkormányzatit, netán alapítványit. Mindegy, hogy dohányt árul, folyóiratot ad ki, vagy selymet sző. Bármelyik pillanatban beronthat az ajtón a jogalkotás, a kormányváltás vagy egyszerűen valaki, akinek ügyesebb politikus a haverja. Azért a tatároknál ez is jobb. És a fekete autó sem visz el senkit, ez is valami. Meg kell becsülni a demokráciát.
Lesznek persze, akik így is, sőt még ennél kedvezőtlenebb helyzetben is folytatják, amit a szellemi életben elkezdtek. De ha rajtam múlna, nem lenne szívem bárkit is arra biztatni, hogy ilyen körülmények között áldozatokat hozzon. Minek? Azért, hogy bekerüljön az irodalomkönyvekbe, és később szellemi elődjének tekintse majd valaki, aki valószínűleg nem sokkal lesz szerencsésebb nála? Biztos, hogy ez megéri?
