Burkini és emberi jogok

A nőket könnyebb kontroll alatt tartani, mint az Iszlám Államot.

Hétköznap délelőtt, tömeg a négyes-hatoson. Egy középkorú férfi egyre közelebb nyomakszik hozzám, jóval erősebben, mint amennyire a jármű viszonyai elkerülhetetlenné teszik. Visszaél azzal, hogy egy tapodtat sem tudok arrébb mozdulni, számít is erre. Arra kevésbé, hogy mindezt nem tűröm csendben – rendreutasításomra egyből visszakozik, csak az orra alatt morog ékes magyarsággal valamit. Így is füstölögve szállok le. Nem kezdek azon morfondírozni, hogy az öltözetem tehet-e az incidensről – a nők köztéri jelenléte önmagában olyannyira „provokatív”, hogy még a XXI. századra sem sikerült mindenkinek megszoknia. És elnézve az utóbbi hetekben csapott hűhót a muszlim női ruhadarabok körül, most már a korábbinál is biztosabb lehetek benne, hogy ezen a zsákruha viselése sem változtatna.

Legalábbis itt Európában – azokban az országokban, ahol általános elvárás a nőktől a test, illetve a haj vagy az arc elfedése; az a nő, aki ennek ellenszegül, nem csak az erkölcsrendészet vegzálására számíthat, de gyakorlatilag szabad préda. Vajon mennyire lehet csodálkozni azon, hogy a nők azokat a ruhadarabokat, amelyek számukra otthon relatív védettséget nyújtottak, nem sietnek egy idegen és többnyire ellenséges környezetben levetni? Csakhogy itt meg ezek viselése miatt lesznek zaklatás áldozatai: hidzsábban (fejkendőben) felszállni a villamosra, mondjuk Franciaországban, nem túl biztonságos. Az eredmény: a nők két tűz közé szorulnak.

Egyik oldalon a saját férfi hozzátartozóik nyomasztják őket az elvárásaikkal. A bevándorlóközösségek, ahogy a kisebbségek általában, hajlamosak fokozottan őrizni identitásukat, ragaszkodni hagyományaikhoz, amelyekért nőtagjaikat teszik inkább felelőssé. A nemi alapú kettős mérce minden kultúrában megvan: térdig érő muszlim férfiköpenyből (kurta) valahogy jóval kevesebb található Európa utcáin (vonatkozó politikai vitáról, a kurta ellen hozott törvényről sem tudok), ellenben nem ritka a nyugatias öltözetű férj és fiúgyermekek mellett a hidzsábos feleség és lánygyermekek látványa.

A másik oldalon ott van a többségi társadalom asszimilációs nyomása, azaz az elvárás, hogy a nők ne viseljenek „hivalkodó vallási jelképeket”, egyáltalán: ne tűnjön fel a másságuk. Fenti okokból az ő különbözésük az, ami messziről is észrevehető, így az idegengyűlölet köztéri és politikai szinten egyaránt inkább rajtuk csattan. Ezért a zaklatók helyett a másságot okolni – függetlenül attól, hogy az mennyiben a kulturális elnyomás terméke – színtiszta áldozathibáztatás. Ami még bosszantóbb, hogy sokszor a lánygyermekek válnak célponttá – akiknek még annyi választási szabadságuk sincs a fejkendő viselésében vagy elhagyásában, mint a felnőtt nőknek. Franciaországban 2004-ben betiltották a „hivalkodó vallási szimbólumok” viselését az állami általános és középiskolákban (és mindenki tudta, hogy ez a hidzsábra irányul, és nem mondjuk a turbánra, kipára vagy a szikh tőrre). Lehet persze ezt jótékony segítségként felfogni, hiszen így nem kell a lányoknak maguknak megvívni a harcot a fejkendő ellen, de az örömbe üröm is vegyül, ha felteszünk két kérdést: lehet-e a szabadságot kikényszeríteni (ugyanaz a szabadság lesz-e a végeredmény), illetve, pont az öltözködési reform-e a muszlim nők szabadságának elsődleges kulcsa? (Az iskolából-munkából kimaradás, a kényszerházasság, a becsületgyilkosság és a nem muszlim sajátosságú, de muszlim kultúrkörben is előforduló nőinemiszerv-csonkítás nem lehet, hogy nagyobb baj?)

Annak fölvetése pedig már egyenesen naivitásnak tűnik, hogy talán elsősorban magukat az érintett nőket kellene megkérdezni, mit szeretnének, hiszen a most zajló burkinivitában is ez a legutolsó szempont. Cannes és Villeneuve-Loubet után a korzikai Sisco polgármestere is betiltotta a teljes testet beborító, csak az arcot szabadon hagyó fürdőruhát, miután tömegverekedés robbant ki „miatta”. Azon alig akadt fenn valaki, hogy a férfi családtagok, nem pedig maguk a burkinis nők rántottak állítólag fejszét a fotózó helyiekre, és autókat sem éppen az ominózus fürdőruha viselői kezdtek gyújtogatni. Sokkal inkább szól nekem ez a történet macsó férfiak egymás közti kakaskodásáról (amire burkini nélkül is sokszor sikerül okot találni), mintsem a bokáig érő úszómez „veszélyeiről”, de hiába: a francia tengerparti városok sorra követik a példát és mondanak nemet a démonizált ruhadarabra. Amíg nem láttam a tengerparton a fegyveres rendőrök által közrefogott, kényszerűen vetkőző nő világot bejárt fotóját, nem gondoltam volna, hogy egyszer még a test tetőtől talpig beborítása fog provokációnak számítani. De a bűnbakképzés bugyrai kifürkészhetetlenek.

A burkini neve, mint ahogy maga a tervező, az Ausztráliában élő muszlim nő, Aheda Zanetti is elismerte, kissé félrevezető, hiszen a szemet is rács mögé rejtő, zsákszerű burka jóval drasztikusabb, mint az arcot szabadon hagyó hidzsáb, amit eredetileg helyettesíteni hivatott. Zanetti ugyanis azért alkotta meg 2004-ben unokahúga számára, hogy a tinédzser lány a fejkendőnél kényelmesebb, praktikusabb ruhadarabban tudjon sportolni, megfelelve egyúttal a muszlim öltözködési szabályoknak is. (A Korán egyébként nem írja elő a hidzsáb viselését, csak a szemérmességet.)

Igen, joggal helytelenítjük a női test olyannyira túlszexualizált szemléletét, mely szerint még egy közszemlére tett lábszár, alkar vagy hajtincs is hivalkodónak számít – ugyanakkor a francia (német, osztrák, belga, stb.) politikusok azzal, hogy ezen spekulálnak és felülről, kívülről akarják eldönteni a kérdést, a gyakorlatban a muszlim nők szabad mozgását korlátozzák. Számukra ugyanis a burkini, illetve a hidzsáb betiltása esetén nem alternatíva, hogy ezek nélkül, európai módon jelenjenek meg a strandon (edzésen, munkahelyen, iskolában stb.) – csak az, hogy otthon maradjanak. Zanetti unokahúgának apja sem engedélyezte volna lányának megfelelő fejfedő nélkül a sportolást, így joggal fogadjuk kételkedve a divattervező érvét, miszerint a muszlim nők mindig saját döntésükből kifolyólag viselik a burkinit. Szintén nem vitatjuk, hogy a patriarchális önkényuralom rossz, azonban a bevándorló közösségekre jellemző fent említett körülmények cseppet sem ideálisak egy fiatal lány számára az apja elleni lázadáshoz. És ha forradalmat kirobbantani egyelőre nem tud, netán eleve nem egy asztalra csapó típus, akkor ne is sportoljon? Ha elszigetelődik a kortársaitól, még kisebb esélye lesz arra, hogy öntudatra ébredjen, és kritikusan kezdje szemlélni a nőkkel szemben támasztott elvárásokat a saját és a többségi kultúrában.

Muszlim feministák (vagy ahogy ők inkább nevezik magukat: „forradalmi nők”) joggal hivatkoznak arra, hogy a nyugati kultúra sem kevésbé sáros a női test túlszexualizálásában és eltárgyiasításában, és meggyőzően érvelnek amellett, hogy egy nő ebben nem feltétlenül akar részt venni, nem biztos, hogy akarja, hogy méregessék, értékeljék, véleményezzék. Leegyszerűsítve, a burkinis nő nem azon aggódik, hogy hogy néz ki a teste, hanem felszabadultan élvezi az úszást, a vízi sportokat. Jogos a kérdés, hogy bikiniben ezt miért nem, vagy miért nem minden esetben teheti meg (kövér vagy frissen szült nőként például ez egy kicsit problémás lehet, miért is?). A valódi és minden nő számára kedvező megoldás az lenne, ha a nők teste (legyenek bár muszlimok vagy európaiak) megszűnne tárgy és köztulajdon lenni, és végre világossá válna: nem azért van, hogy egy uralkodó társadalmi normához mérve a férfiak tetszését szolgálja vagy bírálatát kiváltsa, hanem azért, hogy tulajdonosa – aki, mielőtt elfelejtjük, egy ember – benne létezzen, megvalósítsa általa a szándékait, céljait, eljusson vele A-ból B-be. Férfiak alakjára, hajára, hátsójára, szexuális vonzerejére elég ritkán szoktak az utcán az illető által jól hallható megjegyzéseket tenni – addig, amíg nem számítanak társadalmi tabunak a nőket érő hasonló atrocitások, senkinek sincs joga megtiltani, hogy a nők, ha akarják, elrejtsék a testüket.

Summa summarum, az emancipációhívő döntéshozók bezárnák a nőket az egyenjogúság nevében. Persze csak az akad fenn ezen a paradoxonon, akik még elhiszi, hogy a hivatkozott női jogok valós célok, nem pedig az idegengyűlölet és a politikai hatalomdemonstráció ürügyként felhasználható, egyúttal feláldozható eszközei – amikre most, a terrortámadások utáni időszakban még nagyobb szükség van. Elvégre a nőket könnyebb kontroll alatt tartani, mint az Iszlám Államot – és ugyan kit érdekel (amellett, hogy a terroristák túlnyomó többsége férfi), hogy ez semmivel sem csökkenti egy újabb tragédia esélyét? A lényeg, hogy a rend látszata megmaradjon.

De ha csak én vagyok túlságosan gyanakvó, és tényleg ennyi politikus vált hirtelen a nők felszabadításának elkötelezett hívévé, akkor is van egy jobb ötletem – ne a nőknek tiltsák be a hidzsábot meg a burkinit, hanem tegyék a férfiaknak is kötelezővé! Heteken belül garantáltan eltűnnének az utcáról és a strandokról ezek a másságot oly irritálóan hirdető muszlim ruhadarabok. A terrorveszély és a nők elleni erőszak aligha, de ez mit is számít

A szerző a Nőkért Egyesület elnöke