Legitimációs mítosza szerint 1956. november 4-én, az „ellenforradalom” leverésével született meg a Kádár-rendszer. Szimbolikus legitimációját szolgálták a rendszer igényeire szabott nemzeti és állami ünnepek: 1967-től a munkanappá degradált március 15-ét március 21-ével, a Tanácsköztársaság kikiáltásának napjával és április 4-ével, a szovjet hadsereg általi felszabadulás napjával kötötték egybe, hogy a „forradalmi ifjúsági napok” keretein belül a márciusi ifjakat megtegyék a Kun Béla vezette bolsevikok és a Vörös Hadsereg előfutárának. A szovjet „felszabadítás” forradalmi jellege formállogikailag adta magát: a Vörös Hadsereg forradalmi tettet vitt végbe a vörös forradalmat leverő ellenforradalmi rendszer megsemmisítésével. Lehetett volna augusztus 20-a is a kommunista rendszer születésnapja, hiszen az 1989-ig hatályos alkotmányt 1949-ben ezen a napon fogadták el, de az alkotmányosság politikailag és ideológiailag eleve nem volt és nem lehetett erőssége a diktatúrának, és 1956 után az „ellenforradalom” leverését sem lehetett igazából a ’49-es, amúgy államcsínnyel megalkotott alkotmánnyal igazolni.
Kádárék számára szinte megoldhatatlan feladatnak bizonyult az „ellenforradalom” dogmáját ideológiailag kerek egésznek kidolgozni. Homályban maradt, hogy mi volt, s mikor volt az a bizonyos „forradalom”, amivel az „ellenforradalmárok” szembefordultak. A rendszer nem merte sem ünnepelni, sem ünnepeltetni magát november 4-én, az „ellenforradalom” leverésének napján, holott akkor alakult meg a Kádár vezette Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amely november 7-én tette le az esküt a szovjet hadsereg által megszállt Budapesten. E két nap egyike sem vált örömünneppé, nem rendeztek megemlékezéseket, és még a tanuló ifjúságot is megkímélték a mozgósítástól. A kádárista „forradalmi” értelmezési keret középpontjában az „ellenforradalom” leverése állt. Ezért a kádári „forradalom” elsődlegesen mint anti-ellenforradalom kap értelmet azzal együtt, amiről Pethő Tibor írt az Egy korszak tagadása című cikkében: a „forradalmi” jelző „utalhatott a forradalmi munkásmozgalomra, de a felkelésnek a kommunisták számára vállalható örökségére is”. A nagy októberi szocialista forradalomnak a megünneplése vette le a terhet a rendszer válláról. Az „ötvenhatos események” teljes tabusítása miatt azáltal lehetett sugallni, hogy a kádári forradalom valamiféle szocialista forradalmi vívmányok megmentésére vagy helyreállítására irányult. Sokat segít ennek az ideológiai zavarnak a megértésében laptársunk hányatott sorsa. A hatvan éve született, 1956. november 2-án még a Szabad Nép ellenében forradalmi lapként alapított Népszabadság hetvennégy évet élt meg. Kétéves korában, 1958-ban váratlanul tizenhat éves lett, mert évfolyamszámozását a forradalmi munkás-paraszt kormány az ellen-ellenforradalmi forradalom jegyében visszaigazíttatta a Szabad Nép 1942-es alapításához.
De mi volt Kádárék forradalma?
A kádárista rendszer-legitimáció két dimenzióban láttatott valamiféle megmentett forradalmat. Egyrészt 1944-ig mentek vissza, a Horthy-rendszer bukásáig, másrészt az 1948 utáni kommunista hatalomátvételre utaltak mint forradalmi szocialista átalakulásra. A Horthy-rendszer megdöntése, ami nem volt forradalom, és a kommunista hatalomátvétel, ami szintén nem volt forradalom, csak úgy képezhetett organikus forradalmi egységet, ha legitimációs okból meghamisítják Magyarország 1944 és 1949 közötti történelmét, amely korszak történései és eseményei viszont éppen hogy mozgatórugói voltak az ’56-os forradalomnak.
1947-ben a többé-kevésbé még szabad országgyűlési választásokon, amikor az állampolgárok még szabadon kifejezhették politikai akaratukat, a Kommunista Párt csak a szavazatok ötödét és a mandátumok negyedét szerezte meg. Ennek ellenére az 1949-es választások után már totális hatalommal rendelkezett egy közel két évig elhúzódó, Kádárék által forradalmi átalakulásnak láttatott államcsíny eredményeképpen. Ahogy a nyilasokét a német megszállók, úgy a kommunisták erőszakos hatalomátvételét a szovjet megszálló hadsereg biztosította. Az államcsíny első nagyobb állomása Kovács Bélának, a vezető kormánypárt, a Kisgazdapárt főtitkárának a szovjet hatóságok általi letartóztatása és Szovjetunióba deportálása volt 1947. február 25-én. Súlyos sebet ejtettek a demokrácián, és bő három hónap múlva megroppantották a gerincét: június 1-jén a köztársasági elnök után legfontosabb közjogi méltóságot, a törvényes miniszterelnököt, a kisgazda Nagy Ferencet zsarolással, fenyegetéssel arra kényszerítették, hogy mondjon le. Másnap ragadták torkon a demokráciát: a sorban harmadik közjogi méltóság, a Nemzetgyűlés kisgazda elnöke, Varga Béla volt kénytelen titokban elmenekülni az országból a letartóztatás elől, és szeptember 16-án Nagy Imre személyében már kommunista politikust választottak a Nemzetgyűlés elnökévé. Ezen a poszton Nagy sötét szerepet játszott a demokrácia felszámolásában, ami miatt ’56-ban nehezen is tudott átlépni saját árnyékán, amikor napirendre került a többpártrendszer visszaállítása.
A Nagy Ferencet követő két kisgazda miniszterelnök, Dinnyés Lajos és Dobi István kisgazdák már a kommunisták politikai szövetségesei voltak, ám Dinnyés maga is az államcsíny áldozata lett: a kommunisták felelőssé tették a kisgazda pénzügyminiszter emigrálásáért, ezért lemondatták. A politikai terror légkörében a rivális pártok kommunistákkal szemben álló vezetői egymás után menekültek el az országból a letartóztatások elől 1947 második felében: Sulyok Dezső (Szabadság Párt), Pfeiffer Zoltán (Magyar Függetlenségi Párt), Peyer Károly (Szociáldemokrata Párt), Kovács Imre (Nemzeti Parasztpárt). Az antikommunista Szabadság Párt a választási törvény megváltoztatása miatt 1947-ben nem is indulhatott a választáson, ezért a párt még azt megelőzően tiltakozásul feloszlatta magát. A Függetlenségi Pártot a pártelnök emigrálása után megfosztották parlamenti mandátumaitól, és betiltották. A két munkáspártot, a Szociáldemokrata Pártot és a Kommunista Pártot 1948. június 12-én Magyar Dolgozók Pártja (MDP) néven egyesítették azok után, hogy a Szociáldemokrata Pártot a kommunisták nyomására és beavatkozásával előzetesen megtisztították az antikommunistáktól, és általában azoktól, akik a pártegyesítést nem támogatták. 1948. augusztus 3-án lemondatták a legfőbb közjogi méltóságot, a kisgazda köztársasági elnököt, Tildy Zoltánt, és 1956-ig házi őrizetben tartották. Utódja Szakasits Árpád lett a kommunista párt (MDP) képviselőjeként.
A Kádár által megvédett „forradalom” előrehaladtával 1948 végére a kommunista MDP mellett csak néhány olyan párt maradt a politikai porondon – a Független Kisgazda Párt, a Nemzeti Parasztpárt, a Független Magyar Demokrata Párt és a Magyar Radikális Párt –, amelyek vezetése a kommunisták folyamatos politikai nyomása miatt teljesen kicserélődött. Ezért az államcsíny célegyenesében a kommunisták könnyedén kierőszakolták, hogy ezek az őket kiszolgáló úgynevezett szatellit pártok a Magyar Függetlenségi Népfront (MFN) nevű szervezetbe tömörüljenek velük, és hogy csak és kizárólag az MFN induljon 1949-ben az így már nem szabad választáson. Most már a kommunisták határozták meg, hogy az MFN jelöltjeiből hány kerüljön ki az MFN-t alkotó pártokból, vagyis már a választást megelőzően meghatározták a mandátumok eloszlását az Országgyűlésben. A politikai terror miatt a választópolgárok tisztában voltak azzal, hogy a választói névjegyzék birtokában a hatóságok és rajtuk keresztül a kommunisták ellenőrizni tudják, hogy ki nem megy el szavazni, és hogy a távolmaradásnak súlyos következményei lehetnek. A részvétel ennek megfelelően kiugróan magas, 94,7 százalékos volt, és az MFN-re a szavazók 95,6 százaléka adta a voksát, amely számok azonban a választási eredmény meghamisításának is betudhatók. Az új Országgyűlésben a képviselők több mint kétharmada ahhoz a kommunista párthoz tartozott, amely 1947-ben a mandátumoknak csak az ötödével rendelkezett, de a képviselőknek az MFN többi pártjához tartozó maradéka is maximálisan lojális volt a kommunistákhoz. Így született meg a Kádárék által megvédett „forradalomból” a „népi demokrácia”, amelyre hivatkozva a megtorlás során az „ellenforradalmárokat” gyakran vádolták meg „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló” szervezkedéssel. A rendszer azonban sem népi, sem demokratikus nem volt, mert nem a nép szabadon kinyilvánított politikai akaratára alapozódott. 1956-ban azonban elemi erővel tört fel a nép politikai szabadság iránti szükséglete és szabad akarata: szabad választásokat, többpártrendszert és új nemzetgyűlést követeltek.
Máig tartja magát, mert még mindig terjesztik és tanítják, hogy 1948 a két munkáspárt egyesülése miatt a „fordulat” éve volt. Mint láttuk, a fordulat valójában 1947-ben ment végbe. Annak a demokráciának a – politikai mészárosok általi szakszerű – kizsigerelésével, amelyhez vissza akartak térni az ’56-os forradalmárok.
A szerző politológus
