Hallatlanul érdekes és megindító volt látni, ahogy ez a messzire szakadt székely legény néhány nap alatt felfedezte saját magyarságát. Elég volt pár percre elcsendesednünk a Csíksomlyó feletti nyeregben, és skót presbiteriánusként is rögtön megértette a katolikus zarándokhely nemzetmegtartó fontosságát. Ellátogattunk egy kézilabda-mérkőzésre, ahol a helyi csapat bukaresti ellenféllel játszott, és ez jobb tanulság volt, mintha órákon át magyaráztam volna a román–magyar viszonyról. A játékvezetők részrehajlásának látványa (mielőtt félreértenének: nem a hazaiakat segítették), a hatalmas csatában végül mégiscsak megnyert meccs után a kétezer ember által elénekelt Himnusz annyira katartikus élményt adott mindannyiunknak, hogy másnap első dolgunk volt venni neki egy székely zászlót. (Furcsa véletlen: az udvarhelyi csapatnak ugyanazok a színei, mint a kedvenc skót focicsapatának, a szurkolói kemény magot ott is medvéknek hívják, és ugyanazt az indulót játsszák Invernessben is buzdításul.)
Ugyan hároméves volt, amikor elvitték, de nemcsak az anyanyelvét felejtette el, hanem emlékei sem maradtak élete első feléből. Döbbenetes volt megtapasztalni, hogy az ízek jobban megmaradnak, mint a szó vagy a kép. A székelyföldi házias ételeket újra megkóstolva könnybe lábadt a szeme, és azt mondta: ezek az ízek valahol ott lapultak mélyen benne, és most megállíthatatlanul törnek elő. Ahogyan régi énje is: a közösségi oldalon kitörölte eredeti profilját, és László Zsoltként csinált újat. Sőt, most már néha a nevelőanyja is Zsoltnak szólítja.
Történik mindez annak ellenére, hogy őt tulajdonképpen eldobták annak idején a szülei, és a nemzetközi örökbefogadással váratlan esélyt kapott egy normális életre. A múltat nem lehet megváltoztatni, vallja, de bármi történt is, a család mégiscsak család. Nem kérdezett semmit a zetelaki romatelepen adományba kapott konténerházban élő anyjától, csak sírtak egymás vállán, és szívből örült a Hargitán, egy hegyi esztenán megtalált juhpásztor apjának is. Csak tolmács segítségével tudtak egymással beszélgetni, de igazából nem is volt szükség szavakra. Amióta hazatértem Székelyföldről, újabb három hasonló történet került elő. Van egy szintén Skóciában élő lány; egy másik Svájcból keresi vér szerinti szüleit; és van egy amerikai fiatal a Virginiai Egyetemről, akit a máréfalvi romatelepről vittek a tengerentúlra. Vajon az eredeti családjában maradva mennyi esélye lett volna bejutni a neves amerikai egyetemre?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!