Ritkán adódik, hogy annyira felkavaró és elgondolkodtató történet kerüljön az utamba, mint amin a múlt héten dolgoztam Skóciában és Székelyföldön. Egy 23 éves fiatalembert, George Andersont kísértem el a saját múltjába tartó utazáson a skót felföldről a Hargitáig (az útról szóló riportunkat a jövő szombati hétvégi magazinban olvashatják). A László Zsolt néven anyakönyvezett gyereket hároméves korában fogadták örökbe új szülei, akik soha nem titkolták előle a tényeket. Szerető családba került, jó körülmények között él, de tízéves kora óta foglalkoztatja a gondolat, hogy ki is ő valójában. Kamasszá cseperedve éveken át keresett-kutatott a világhálón, közösségi oldalakat és Romániáról szóló híreket böngészve, hátha megtalálja vér szerinti szüleit, de nem járt sikerrel. Már-már feladta, amikor nevelőanyja rábukkant egy oldalra a Facebookon, ahol a hasonló cipőben járóknak próbálnak segíteni – Romániából ugyanis a múlt század utolsó évtizedében tízezerszám adták örökbe az árva vagy a szüleik által elhagyott gyerekeket. Ők – fiatal felnőttként – most gyökereiket, identitásukat keresik görcsösen.
George-ot román útlevéllel vitték Skóciába, ezért a fiú (aki hamar megtanult angolul, viszont az évek során teljesen elfelejtette anyanyelvét), miután a Facebook és néhány székelyföldi sajtóorgánum segítségével rátalált vér szerinti szüleire és rokonaira, elkezdett románul tanulni. Azt gondolta, az újonnan felfedezett család, valamint az árvaház munkatársai (ahol élete első három évét töltötte) örülnének a kedves román szavaknak. Zetelakán, Fenyéden, Csíkszentmártonban azonban, ahol gyakorlatilag csak a rendőrök románok, az emberek jó része alig beszéli a többség – és a magyarokat időnként emberszámba sem vevő állam – hivatalos nyelvét. Rám hárult a feladat, hogy rögtönzött történelemóra keretében elmondjam neki és őt elkísérő nevelőanyjának, hogy ugyan Romániába utazunk, de egy kis magyar világban leszünk. Adódott volna a Skócia–Egyesült Királyság párhuzam, de sajnos a székelyek egyelőre messze vannak azoktól a területi-közösségi jogoktól és lehetőségektől, amelyek a Brit-szigeten természetesek.
Hallatlanul érdekes és megindító volt látni, ahogy ez a messzire szakadt székely legény néhány nap alatt felfedezte saját magyarságát. Elég volt pár percre elcsendesednünk a Csíksomlyó feletti nyeregben, és skót presbiteriánusként is rögtön megértette a katolikus zarándokhely nemzetmegtartó fontosságát. Ellátogattunk egy kézilabda-mérkőzésre, ahol a helyi csapat bukaresti ellenféllel játszott, és ez jobb tanulság volt, mintha órákon át magyaráztam volna a román–magyar viszonyról. A játékvezetők részrehajlásának látványa (mielőtt félreértenének: nem a hazaiakat segítették), a hatalmas csatában végül mégiscsak megnyert meccs után a kétezer ember által elénekelt Himnusz annyira katartikus élményt adott mindannyiunknak, hogy másnap első dolgunk volt venni neki egy székely zászlót. (Furcsa véletlen: az udvarhelyi csapatnak ugyanazok a színei, mint a kedvenc skót focicsapatának, a szurkolói kemény magot ott is medvéknek hívják, és ugyanazt az indulót játsszák Invernessben is buzdításul.)
Ugyan hároméves volt, amikor elvitték, de nemcsak az anyanyelvét felejtette el, hanem emlékei sem maradtak élete első feléből. Döbbenetes volt megtapasztalni, hogy az ízek jobban megmaradnak, mint a szó vagy a kép. A székelyföldi házias ételeket újra megkóstolva könnybe lábadt a szeme, és azt mondta: ezek az ízek valahol ott lapultak mélyen benne, és most megállíthatatlanul törnek elő. Ahogyan régi énje is: a közösségi oldalon kitörölte eredeti profilját, és László Zsoltként csinált újat. Sőt, most már néha a nevelőanyja is Zsoltnak szólítja.
Történik mindez annak ellenére, hogy őt tulajdonképpen eldobták annak idején a szülei, és a nemzetközi örökbefogadással váratlan esélyt kapott egy normális életre. A múltat nem lehet megváltoztatni, vallja, de bármi történt is, a család mégiscsak család. Nem kérdezett semmit a zetelaki romatelepen adományba kapott konténerházban élő anyjától, csak sírtak egymás vállán, és szívből örült a Hargitán, egy hegyi esztenán megtalált juhpásztor apjának is. Csak tolmács segítségével tudtak egymással beszélgetni, de igazából nem is volt szükség szavakra. Amióta hazatértem Székelyföldről, újabb három hasonló történet került elő. Van egy szintén Skóciában élő lány; egy másik Svájcból keresi vér szerinti szüleit; és van egy amerikai fiatal a Virginiai Egyetemről, akit a máréfalvi romatelepről vittek a tengerentúlra. Vajon az eredeti családjában maradva mennyi esélye lett volna bejutni a neves amerikai egyetemre?
Néha magam is elbizonytalanodom arra gondolva, van-e esélye a magyarságnak itt, a Kárpát-medencében. A fenti történetek azonban erőt adnak, mert megmutatják, milyen erős a vér szava.
