Politikai játszmák a népszavazási érvényességgel

Ideológiai rövidlátása miatt a baloldal potenciális szavazókat taszít el magától.

Sokatmondó azonban, hogy az européer menekültpárti ellenzék a „gyűlöletkampánnyal” szemben nem mozgósított „szeretetkampánnyal”. Nem voltak százezres szolidaritási nagygyűlések, melyeken követelték volna menekültek nagy tömegű befogadását. Nem adtak ki részletesen kidolgozott programot sem arról, hogy a határzárra és a népszavazásra fordított milliárdokat hogyan használnák fel a menekültek befogadására. Nem láttuk aktivisták ezreit „Refugees Welcome” feliratú jelvénnyel, zászlóval vagy molinóval. A „gyűlöletkampányra” adott válasz igazából egy ellengyűlölettel elegy negatív kampány volt, amelyből így csak az derülhetett ki, hogy a 3 361 825 nemmel szavazó polgártársunk valójában agyamosott xenofób és rasszista.

Ha a „demokratikus ellenzék” továbbra is ragaszkodik kiindulópontjához és értelmezési keretéhez, miszerint a népszavazás csak és kizárólag Orbán Viktor és a Fidesz belpolitikai érdekeit (figyelemelterelés stb.) és a 2018-as választásra való felkészülést szolgálta, hamis realizmusuk maga a politikai öngyilkosság. Mert Orbán Viktor 3 361 825 szavazója nem agyamosott xenofób és rasszista, és nem is tartozott mindegyikük Orbán táborába, másrészt a távol maradók nagy hányada sem követi a „demokratikus ellenzék” útmutatását. Ebből a kifejezetten választási szempontból tűnik úgy, hogy Fodor Gábornak, akit a részvételre és igennel szavazásra buzdító kampány miatt kollaboránsnak és Orbán fizetett ügynökének tartanak, igaza van. Ő lényegében azt mondja, hogy Orbán Viktornak a népszavazással sikerült mozgósítania potenciális szavazók tömegét, míg a baloldali ellenzék erre nem volt képes, és ezért lépéshátrányba került. Valóban, a baloldal nem tudhatja, hogy effektíve milyen arányban ért el szavazókat, viszont a választásokig kénytelen lesz a nem jobboldali és nem fideszes, ámde agyamosottként kezelt nemmel szavazókat is megszólítani. Orbán éppen ezért beszélhet új egységről, mert látja, hogy az egyébként is még mindig versenyképtelen baloldal miként taszít el magától potenciális szavazókat ideológiai rövidlátás miatt.

A távol maradókra alapozott politikai fikció mellett a baloldali ellenzék másik fegyvere a népszavazás közjogi érvénytelensége. Ezt a kérdést érdemes két részre bontani. A közjogi érvénytelenségre és annak politikai következményeire. Véleményem szerint a népszavazás közjogi érvényességét komoly félreértések övezik. Annak valójában olyan ügydöntő népszavazáson van jelentősége, amelynek eredménye közjogi kötelezettséget is ró az államra, az állam szerveire. Ha például a 2004-es népszavazás a „kettős állampolgárságról” érvényes lett volna, és az igenek megfelelő arányban győztek volna, akkor az, hogy „Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy…”, kötelezte volna az Országgyűlést törvény megalkotására. Ha viszont egy népszavazás nem érvényes, akkor abból biztosan csak az következik, hogy az államra nem hárulnak kötelezettségek: az Országgyűlésnek nem kötelessége törvényt alkotnia. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem is alkothat. Ahogy az érvénytelenségből nem származik kötelezettség, úgy nem következik tiltás sem. Képzeljük el ugyanis, hogy 2004-ben az akkor kormányzó MSZP és SZDSZ kezdeményezi a népszavazást, és az általuk feltett kérdés azzal kezdődik, hogy „Akarja-e, hogy az Országgyűlés ne alkosson törvényt arról, hogy…”, és ez a népszavazás is érvénytelen lesz. Az Országgyűlésnek akkor lett volna kötelessége nem alkotni meg a törvényt, ha a népszavazás érvényes lett volna. De ha az érvénytelenségből tiltás is következhetne, amint azt most sokan feltételezik, akkor ugye az Országgyűlésnek az lett volna megtiltva, hogy ne alkosson törvényt, aminek végül nyilván csak úgy lett volna értelme, hogy alkosson törvényt…

A népszavazás közjogi érvénytelensége nyitva hagyja a kaput a szavazási alternatívák (igen, nem, érvénytelen szavazás, bojkott) mögötti politikai akaratok és célok által vezérelt politikai küzdelemhez. Ezen a ponton, ebben az összefüggésben kapnak nagy jelentőséget a számok. Orbán Viktor az érvénytelenség miatt részleges, de egyáltalán nem súlyos vereséget szenvedett. A 44,08 százalékos részvételi arány nem drámai mértékben maradt el az érvényességi küszöbtől, és azt is nagymértékben ellensúlyozta a 98,36 százalékos támogatottság. Más lenne a helyzet, ha – egy nehezen definiálható lélektani határ alatt – mondjuk 38 százalékos részvétel mellett csak 51 százalékban szavaztak volna nemmel. A 44,08 százalékos részvételhez tehát Orbán simán hozzá teheti a NATO-népszavazás 49,24 százalékos és – főleg – az EU-csatlakozásról szóló népszavazás 45,62 százalékos részvételi arányát. És hivatkozhat arra, amit meg is tesz, hogy ezekben a győztes opciók nagyjából egyforma támogatottságot élveztek.

Gulyás Gergely okkal-joggal mondhatta, hogy a közjogi érvénytelenség ellenére a népszavazás „politikailag érvényes”. Ha jól értem, ez azt jelentené, hogy a kormány által kínált opció az előbb említett népszavazások győztes opcióihoz hasonló politikai támogatottságot élvez, ezért jogszabályokba (alkotmány, törvény) átültethető. Ez azonban már merőben politikai terep: a politikai érvényességgel operáló kormánynak politikai harcot kell folytatnia a politikai támogatottság megtartásáért vagy növeléséért, valamint a politikai érvényességet totálisan tagadó politikai ellenfeleivel szemben. Egy nehezen definiálható politikai lélektani határ alatt (például 38 százalékos részvétel mellett csak 51 százalék nem szavazat) viszont a politikai érvényességre való hivatkozás szintén egyenlő lenne a politikai öngyilkossággal, melynek veszélyét felismerték az internetadó miatti közfelháborodás idején.

Az, hogy a népszavazás közjogi érvénytelensége nyitva hagyja a kaput a szavazási alternatívák mögötti politikai akaratok és célok által vezérelt politikai küzdelemhez, azt is jelenti, hogy egy közjogilag érvénytelenné vált opciót a politikai akarat politikailag érvényben tarthat. Ehhez lássuk megint a 2004-es népszavazást. Az akkor feltett kérdésben nem a „kettős állampolgárság”, hanem a „kedvezményes honosítás” szerepelt, de az is úgy, hogy a „kedvezmény” konkrét tartalmának meghatározására az Országgyűlés kapott volna felhatalmazást. Ennyi s nem több kötötte volna az Országgyűlést közjogilag, vagyis ha érvényes lett volna a népszavazás, a parlament balliberális többsége szabadon dönthetett volna a „kedvezményről”, de semmi nem kötelezte volna őket az állampolgárság áttelepedés nélküli megadására! Az áttelepedés nélküli állampolgárság, amit kettős állampolgárságnak szokás nevezni, csak egyik variánsa volt a „kedvezménynek”. Az tehát, hogy a politikai pártok konkrétan milyen kedvezményben gondolkodtak, vegytisztán politikai kérdés volt. A 2004-es történet 2016-ban fontos tanulsága az, hogy a ténylegesen csak „kedvezményes honosításról” szóló népszavazás érvénytelensége ellenére az MSZP és az SZDSZ a népszavazás után fél évvel (!) módosította az állampolgársági törvényt, hogy kedvezményes honosításban részesítse a határon túli magyarokat.

A népszavazás közjogi érvénytelensége tehát nem volt akadálya annak, hogy a népszavazáson az általuk pártpolitikai okból nem támogatott – de győztes opciónak – igen rövid idő alatt úgy szerezzenek politikai érvényt, hogy senkinek nem jutott eszébe közjogi érvénytelenségre apellálni!

A szerző politológus