Ritkán szoktak országok az ellen tiltakozni, hogy hirtelen 13 milliárd eurót ítélnek meg nekik. Augusztus végén azonban éppen ez történt. Miután az Európai Bizottság arra kötelezte az Apple-t, hogy európai forgalma után is fizessen adót, az óriáscég európai székhelyének otthont adó Írország felháborodottan utasította vissza a felajánlott összeget. Ismerős lehet az érv a magyar füleknek is: a nemzetállami szuverenitást védte Dublin „Brüsszellel” szemben. Ugyanis az Európai Bizottság úgy gondolja, a multinacionális cégeknek igenis kell adót fizetniük Európában – ez lenne egyesek szerint a nemzetállami szuverenitás megsértése. Az ír kormány inkább lemondana arról a 13 milliárd euróról, amit az Apple adóként megfizetni volna köteles, mert nem fogadja el, hogy az Európai Bizottság beleszóljon az ír adópolitikába.
A szigetország számos amerikai multinacionális cég számára adóparadicsomként működik: Írországban jegyeztetik be magukat, és ír leányvállalataikon keresztül bonyolítják le európai üzleteiket. Mivel Írországban az adók igen alacsonyak, a cégek az európai tevékenységük után gyakorlatilag alig fizetnek adót. Írország számára persze elég az így befizetett összeg is, de összeurópai szinten az ír adópolitika gyakorlatilag az európai adóelkerülést teszi lehetővé. Az Európai Bizottság pedig ezúttal megelégelte, hogy az Apple csak Írországban, mégpedig az ottani alacsony kulcs alapján adózik az egész Európai Unióban realizált jövedelme után. (Természetesen az Apple-termékeket forgalmazó helyi cégek a saját országukban azért adóznak.) A Jean-Claude Juncker által vezetett bizottság tehát augusztus végén úgy döntött, az Apple-t 13 milliárd euró meg nem fizetett adó utólagos befizetésére kötelezi, és még azt is kilátásba helyezte, hogy ebből az összegből mindazok az EU-országok részesülhetnek, amelyek területén az Apple adózatlanul jutott jövedelemhez. Azaz valamennyi tagállam. Még a német neokonzervatív pénzügyminiszter, Wolfgang Schäuble is üdvözölte a döntést. Dublin azonban tiltakozik, és saját adóparadicsomát védi, mondván: az adópolitika nemzetállami szuverenitás, abba nem lehet beleszólni.
És itt eljutunk a vitának ahhoz a részéhez, amely más kérdéseknél is állandóan előjön. A menekültpolitikától az Európai Unión belüli jelentős szociális különbségeken át a belső közteherviselés hiányáig számos olyan terület van, ahol a nemzetállami szuverenitásra hivatkozva blokkolják a helyi neoliberális erők az egységesebb, az európai polgárok érdekeinek jobban megfelelő megoldásokat. Ahogy Orbán Viktor vagy Lech Kaczynski sem azért szabadságharcol Brüsszelben, hogy például növekedjék az EU-n belüli újraelosztás, és a gazdasági együttműködést politikai és szociális unió egészítse ki – elvégre a nemzetállami szuverenitásra hivatkozva könnyebben el lehet fedni a korrupciót és az adott tagállam neoliberális kiszolgáltatottságát –, úgy Dublin is a szuverenitás jelszavát arra használja, hogy amerikai multinacionális cégek számára tegye lehetővé az adózatlan európai jövedelmet.
A globalizáció korszakában be kell látni, hogy a nemzetállam számos problémára nem képes megoldást nyújtani, mert a globalizáció nem állami szereplői, a multinacionális vállalatok erőfölénybe kerültek vele szemben. Ilyenkor két lehetőség adódik: vagy ragaszkodik a szuverenitásához a legyengült nemzetállam, és kiszolgáltatja magát a nála erősebb gazdasági érdekeknek, vagy a nemzetállamok belátják, hogy polgáraik érdekeit akkor tudják megfelelően képviselni, ha engednek a szuverenitásukból, és nagyobb politikai egységekbe szerveződve néznek szembe a globális aktorok által jelentett kihívásokkal. Ez lenne az Európai Unió lényege.
Az, hogy az EU-n belül ma égbekiáltók a jövedelmi különbségek, vagy hogy a tagállamok a multinacionális cégek kegyeiért egyre alacsonyabb adókkal, bérekkel és a munkavállalói jogok korlátozásával versenyeznek, nem a mostanság annyira szidott „Brüsszel” akarata, hanem éppen a tagállami fővárosoké. Ugyanis a szuverenitás védelme éppen azt jelenti, hogy a tagállami fővárosok nem hagyják létrejönni azt az európai politikai és szociális uniót, amely összehangolhatná az adó- vagy szociális politikákat. A nemzetállami szuverenitás következménye, hogy az Apple gyakorlatilag nem adózik európai bevételei után, ahogy azt is a nemzetállami szuverenitásnak tulajdoníthatjuk, hogy egy győri munkás negyedannyit keres ugyanazért a munkáért ugyanannál a cégnél, mint egy ingolstadti. A neoliberalizmus érdeke, hogy a nemzetállamok külön-külön, akár egymással szemben szerveződjenek, mert így lehet őket olyan bér- és adópolitikára kötelezni, amely a multinacionális cégeknek, és nem a munkavállalóiknak kedvez.
Mindezt persze könnyen el lehet fedni a nacionalizmus pátoszával. „Brüsszel” elveszi a szuverenitásunkat, „Brüsszel” beleszól a dolgainkba, „Brüsszel” nem tisztel bennünket, „Brüsszelt” figyelmeztetni kell, és hasonlók. Ez a retorika – amit nemcsak Budapest használ, hanem most éppen Dublin is – csupán arra jó, hogy ne a valós problémákról: az adóelkerülésről vagy a bérszínvonalról beszéljünk, hanem olyan látszatkérdésekről, amelyekben a válaszok nem racionálisak, hanem érzelmiek. Ki szolgálja azonban jobban a hazát? Aki elutasítja az egységes európai adópolitikát, és ezért elfogadja, hogy számos multinacionális cég gyakorlatilag nem adózik az EU-n belül? Vagy az, aki engedne ugyan a nemzetállami szuverenitásból, de éppen azért, mert a nemzetállamok polgárainak nem a több szuverenitás, hanem a több Európa volna az érdekük? Most sem a nemzetállamok érték el, hogy az Apple is legyen szíves adót fizetni, hanem az oly sokat szidalmazott Európai Bizottság.
Az Európai Uniót természetesen számos okból lehet bírálni. Látni kell azonban, hogy amikor nem lép, vagy lassú (például a menekültkérdés megoldásában), akkor többnyire éppen a nemzetállamok akadályozzák. Ahogy most is az ír nemzetállam gondolja úgy, hogy Európának az áll érdekében, ha az Apple és a többi multinacionális cég nem adózik Európán belül. A nemzetállami szuverenitáshoz való ragaszkodás ma odavezet, hogy Európa ahogy a határait, úgy a gazdasági érdekeit sem tudja egységesen védeni. Mindig akadnak nemzetállamok, amelyek egyedül védenék a határokat, más tagállamokba terelnék át a menekülteket, vagy ahhoz nyújtanak segítséget, hogy a multinacionális cégek gyakorlatilag adózatlanul tudjanak a többi tagállamban ténykedni.
A nemzetállam éppen az a szint, amely a legtöbb problémára csak hamis megoldást tud kínálni. A nemzetállami szuverenitás miatt nincs egységes európai menekültpolitika (már a dublini egyezmények is emiatt voltak elhibázottak), nincs összehangolt adó- és szociális politika, ahogy a nemzetállam az, amely megtiltotta a magyar nyelvet egykoron Szlovákiában vagy a székely autonómiát Romániában.
A megoldás persze nem csupán egy szupranacionális együttműködés. Nem lehet és nem szabad mindent az Európai Unióra bízni. A banán görbületét vagy az uborka térfogatát helyben, a nemzetállamok alatti regionális szinteken is lehet nyugodtan szabályozni. Éppen ezért lenne szükség sokkal több autonómiára a nemzetállamok alatti szinteken, mert számos kérdéshez a nemzetállam túl nagy és túl monolit. Más területeken viszont éppen azért van szükség egy nemzetállamok feletti unióra, mert másképp nem lehet elérni, hogy egy Írországban bejegyzett cég fizessen adót a magyarországi forgalmáért is, ahogy az Európai Unión belüli élethelyzetek is csak európai megoldásokkal közelíthetők egymáshoz.
Több helyi autonómiára és több európai együttműködésre van szükség. A nemzetállami szuverenitás ma nem jelent mást, mint a nemzetállamokon belüli sokszínűség elnyomását (lásd az erdélyi vagy a katalóniai helyzetet), valamint a nemzetállamok feletti gazdasági folyamatok kontrollálhatatlanságát.
A szerző jogász, újságíró
