Tovább csúszunk a lejtőn?

A volt szocialista országokban is magasabb a termelékenység, mint nálunk.

Rövid távon persze az egyre erőteljesebb és egyre több szakmát érintő munkaerőhiány kikényszeríti a fizetések emelését, mert ezzel talán itthon lehet tartani a külföldre készülők egy részét. Sajnálatos, hogy az évtizedek óta lemaradó magyar oktatás és innováció szekerét a jelenlegi kormánynak sem akaródzott kirántani a sárból. Erre utal legalábbis, hogy nyoma sincs olyan átfogó, a lemaradásunk okait feltáró gondolkodásnak, amely felismeri, hogy az oktatásra és kutatásra-fejlesztésre fordított jelentős összeg nélkül hosszú távon is konzerválódik, sőt nő a lemaradásunk a régióban. Azok a tehetséges, vállalkozó szellemű fiatalok pedig, akik képesek minőségi munkára, nem elégszenek meg az itthoni éhbérrel, s a teljesítmény fejében tisztességes keresetet ígérő Nyugatra mennek dolgozni. A legszomorúbb az, hogy ma már egyre többen keresik a jobb megélhetést a régió országaiban is. Például abban a Szlovákiában, amelyre egy évtizeddel ezelőtt még lesajnálóan néztünk.

Azért is érthetetlen a kormány tétlensége, mert egyre nyilvánvalóbb, hogy addig nem lehet a versenyképesség veszélyeztetése nélkül dinamikusan és hosszabb távon emelni a béreket, amíg magasabb hazai hozzáadott értéket termelő gyárak, iparágak, szolgáltatások meg nem honosodnak Magyarországon. Ehhez persze szükség lenne jól képzett munkaerőre, amely azonban az oktatási rendszer hiányosságai miatt nem létezik. S ezzel bezárul a kör. Vagyis addig nem lesz előrelépés, amíg a kormány el nem fogadja, hogy a stadionokra költött és haveri zsebekbe juttatott százmilliárdok helyett az emberek képzésére, a tudásigényes iparágak fejlesztésére, az innovációra kellene vagyonokat költeni. A Világgazdasági Fórum is többek között azt kifogásolta a versenyképességi rangsor összeállításánál, hogy a kivételezett vállalkozások előnyhöz jutnak, hogy nem igazságosak a versenyfeltételek, ráadásul nem innovatívak a magyar vállalkozások.

Véget kell vetni annak a világnak, amelyet a rendszerváltás óta regnáló kormányok rövidlátó gazdaságpolitikája jellemzett. Vagyis hogy két és fél évtizeden keresztül az olcsó magyar munkaerővel csábították az országba a tőkét, amely ennek megfelelően a legkisebb hozzáadott értéket termelő munkafázisokat telepítette hozzánk.

Egy ideig persze az uniós pénzek osztogatásával biztosítani lehet a gazdasági fejlődést – feltéve, hogy nem állítják le azok utalását, illetve a következő ciklusban drasztikusan nem csökkentik nagyságukat –, de alapvető szemléletváltás nélkül egyre távolabb kerülünk az idők szavát felismerő országoktól. Így pedig legfeljebb beszélni tudunk a béremelésről, meg arról, hogy ismét a régió éllovasai leszünk.