Lassan hat éve kormányoz a Fidesz–KDNP, de csak most jutottak el odáig, hogy meghallják azoknak a közgazdászoknak hangját, akik már évek óta hangoztatják: az összeszerelő ország erőltetése helyett a hazai termelékenységet kellene emelni. A tervezett gazdaságpolitika hibáira már nem sokkal a kormányváltást követően, 2011 szeptemberében rámutatott a közgazdászok azon csoportja, amelyet a miniszterelnök hívott össze, hogy megvitassa velük az ország előtt álló problémák megoldási lehetőségeit. Bár a konzultációsorozat indításakor arról volt szó, hogy havonta egyeztet velük a kormányfő, már csak egyetlen ülésre került sor 2011 novemberében, ahol hasonló kritikákat fogalmaztak meg a közgazdászok a kormány gazdasági elképzeléseiről. A szakmai tanácsokat figyelmen kívül hagyó gazdaságpolitika most jutott el oda, hogy már nem lehet tovább odázni a problémahalmaz megoldását. Lázár János kancelláriaminiszter többször is beszélt arról, hogy komoly versenyhátrányt kell ledolgozni hazánknak. Úgy tűnik tehát, a kormány végre fölismerte: gyorsan lépni kellene.
Közgazdászok egyöntetű véleménye szerint rövid távon szinte lehetetlen sikert elérni, arra viszont kevés az esély, hogy a kormánytöbbség szakítson a választási ciklusokhoz igazodó politikával. A sikerhez ugyanis hosszú távú és gyökeresen más gazdaságpolitikára lenne szükség. A kormány előbb-utóbb kénytelen lesz pályát módosítani, mert ma már nemcsak Nyugaton, hanem az egykori szocialista országok jó részében is magasabb a termelékenység – és így magasabbak a bérek –, mint nálunk.
A kormányon belül is vannak ellentétek, hiszen míg a kancelláriaminiszter felismerte a változtatás szükségességét, addig Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter a szubjektív vizsgálati módszernek tudja be, hogy ma hazánkat még Ghána is megelőzi a Világgazdasági Fórum versenyképességi rangsorában. Ahol Magyarország egy év alatt hat helyet rontva a lista 69. helyére küzdötte le magát. De a miniszterelnök is arról beszélt a minap, hogy nincs lehetőség a magyar bérek emelésére. Ez utóbbi kijelentés arra utal, hogy Orbán Viktor tisztában van vele: a termelékenység emelése nélkül a versenyképességet rontaná a bérek növelése.
Rövid távon persze az egyre erőteljesebb és egyre több szakmát érintő munkaerőhiány kikényszeríti a fizetések emelését, mert ezzel talán itthon lehet tartani a külföldre készülők egy részét. Sajnálatos, hogy az évtizedek óta lemaradó magyar oktatás és innováció szekerét a jelenlegi kormánynak sem akaródzott kirántani a sárból. Erre utal legalábbis, hogy nyoma sincs olyan átfogó, a lemaradásunk okait feltáró gondolkodásnak, amely felismeri, hogy az oktatásra és kutatásra-fejlesztésre fordított jelentős összeg nélkül hosszú távon is konzerválódik, sőt nő a lemaradásunk a régióban. Azok a tehetséges, vállalkozó szellemű fiatalok pedig, akik képesek minőségi munkára, nem elégszenek meg az itthoni éhbérrel, s a teljesítmény fejében tisztességes keresetet ígérő Nyugatra mennek dolgozni. A legszomorúbb az, hogy ma már egyre többen keresik a jobb megélhetést a régió országaiban is. Például abban a Szlovákiában, amelyre egy évtizeddel ezelőtt még lesajnálóan néztünk.
Azért is érthetetlen a kormány tétlensége, mert egyre nyilvánvalóbb, hogy addig nem lehet a versenyképesség veszélyeztetése nélkül dinamikusan és hosszabb távon emelni a béreket, amíg magasabb hazai hozzáadott értéket termelő gyárak, iparágak, szolgáltatások meg nem honosodnak Magyarországon. Ehhez persze szükség lenne jól képzett munkaerőre, amely azonban az oktatási rendszer hiányosságai miatt nem létezik. S ezzel bezárul a kör. Vagyis addig nem lesz előrelépés, amíg a kormány el nem fogadja, hogy a stadionokra költött és haveri zsebekbe juttatott százmilliárdok helyett az emberek képzésére, a tudásigényes iparágak fejlesztésére, az innovációra kellene vagyonokat költeni. A Világgazdasági Fórum is többek között azt kifogásolta a versenyképességi rangsor összeállításánál, hogy a kivételezett vállalkozások előnyhöz jutnak, hogy nem igazságosak a versenyfeltételek, ráadásul nem innovatívak a magyar vállalkozások.
Véget kell vetni annak a világnak, amelyet a rendszerváltás óta regnáló kormányok rövidlátó gazdaságpolitikája jellemzett. Vagyis hogy két és fél évtizeden keresztül az olcsó magyar munkaerővel csábították az országba a tőkét, amely ennek megfelelően a legkisebb hozzáadott értéket termelő munkafázisokat telepítette hozzánk.
Egy ideig persze az uniós pénzek osztogatásával biztosítani lehet a gazdasági fejlődést – feltéve, hogy nem állítják le azok utalását, illetve a következő ciklusban drasztikusan nem csökkentik nagyságukat –, de alapvető szemléletváltás nélkül egyre távolabb kerülünk az idők szavát felismerő országoktól. Így pedig legfeljebb beszélni tudunk a béremelésről, meg arról, hogy ismét a régió éllovasai leszünk.
