Rövid távon persze az egyre erőteljesebb és egyre több szakmát érintő munkaerőhiány kikényszeríti a fizetések emelését, mert ezzel talán itthon lehet tartani a külföldre készülők egy részét. Sajnálatos, hogy az évtizedek óta lemaradó magyar oktatás és innováció szekerét a jelenlegi kormánynak sem akaródzott kirántani a sárból. Erre utal legalábbis, hogy nyoma sincs olyan átfogó, a lemaradásunk okait feltáró gondolkodásnak, amely felismeri, hogy az oktatásra és kutatásra-fejlesztésre fordított jelentős összeg nélkül hosszú távon is konzerválódik, sőt nő a lemaradásunk a régióban. Azok a tehetséges, vállalkozó szellemű fiatalok pedig, akik képesek minőségi munkára, nem elégszenek meg az itthoni éhbérrel, s a teljesítmény fejében tisztességes keresetet ígérő Nyugatra mennek dolgozni. A legszomorúbb az, hogy ma már egyre többen keresik a jobb megélhetést a régió országaiban is. Például abban a Szlovákiában, amelyre egy évtizeddel ezelőtt még lesajnálóan néztünk.
Azért is érthetetlen a kormány tétlensége, mert egyre nyilvánvalóbb, hogy addig nem lehet a versenyképesség veszélyeztetése nélkül dinamikusan és hosszabb távon emelni a béreket, amíg magasabb hazai hozzáadott értéket termelő gyárak, iparágak, szolgáltatások meg nem honosodnak Magyarországon. Ehhez persze szükség lenne jól képzett munkaerőre, amely azonban az oktatási rendszer hiányosságai miatt nem létezik. S ezzel bezárul a kör. Vagyis addig nem lesz előrelépés, amíg a kormány el nem fogadja, hogy a stadionokra költött és haveri zsebekbe juttatott százmilliárdok helyett az emberek képzésére, a tudásigényes iparágak fejlesztésére, az innovációra kellene vagyonokat költeni. A Világgazdasági Fórum is többek között azt kifogásolta a versenyképességi rangsor összeállításánál, hogy a kivételezett vállalkozások előnyhöz jutnak, hogy nem igazságosak a versenyfeltételek, ráadásul nem innovatívak a magyar vállalkozások.
