Amerikában kitört a forradalom

Ezen a választáson nem egyszerűen Hillary Clinton szenvedett vereséget, hanem mindaz, ami meghatározta a világ sorsát a hidegháború óta.

Ahhoz, hogy az olvasó lássa, a média egy jelentős része túllépett a Watergate-ügy során és után megteremtett nemes hagyományain, nem kellett más, csak némi kíméletlen őszinteség. Jelenleg pedig egy olyan kampányon vagyunk túl, amelyben a demagógiára, a rendkívül káros és veszedelmes indulati politikára nem a szakmai tisztesség volt sok esetben a válasz, hanem Donald Trump démonizálása, a chemtrail-elméletek színvonalán álló, annál nem sokkal komolyabbnak tűnő orosz veszedelem átlátszó felnagyítása, amely már-már a McCarthy-korszak paródiájává vált.

Lehetne tehát úgy látni most, hogy Trump győzelme egyben a diszfunkcionálissá vált tömegmédia, a félremérő közvélemény-kutatók és a wishful thinking veresége is.

Lehetne így látni, de ez is önáltatás lenne. Ennek a médiának a helyébe egyelőre semmi jobb, semmi értékesebb nem lépett. A hitelesség mellett ugyanis a politikai érdekeknek nem vagy kevésbé kiszolgáltatott sajtó gazdasági alapjai is meginogtak az elmúlt tizenöt évben.

Soha ilyen könnyű dolga nem volt a politikának abban, hogy az elvileg az ellenőrzését célul kitűző szerkesztőségek integritását lerombolja, a sajtót politikai érdekek direkt szócsövévé tegye. Különös, hogy az autonómiát garantáló pénzügyi alapoknak a lebontásában a nem éppen konzervatív légköréről híres szilícium-völgyi internetes óriások, a Google és a Facebook tette a legtöbbet. Ezeknek a cégeknek a dolgozói – a dolgozók többsége – ma valószínűleg gyászos kedvvel érkeznek a munkahelyükre. Felrémlik-e előttük, hogy a két vállalatnak milyen szerepe volt az utóbbi tizenöt év sajtóviszonyainak alakításában?

A hirdetési bevételek elterelése az eredeti tartalmat előállító szerkesztőségektől a megosztók felé nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az országos lapok, televíziók, hírportálok szerkesztőségeiben – úgy tűnik – mára már kevésbé érzékelik, mi folyik a társadalom mélyén. Egy ilyen változásnál a meghatározónak gondolt felszínen látszólag minden a régi marad. Közben azonban a helyi sajtó, a helyi tudósítók, a regionális nagy lapok eltűnnek a rendszerből, a helyüket pedig – megannyi értékes kezdeményezés mellett – véleményvezérek, álhírportálok veszik át.

Ez a folyamat nyilván nem a sajtóról mondja el a legtöbbet. Inkább arról a politikai elitről, amely a liberális egyetemi műhelyek társadalomtudományi önáltatásától is támogatva körülbelül úgy viszonyult a választók – mint kiderült – meghatározó részéhez, mint a 19. század antropológiai kutatói. Akik egzotikus utazásaik során írták le a „vadak” különleges, a városok biztonságában élő polgárság kedélyeit borzoló szokásait.

Régi műfaj ez, elég Tom Wolfe 1970-ben megjelent emlékezetes riportesszéjére (The Radical Chic) gondolnunk, amelyben azt mutatta be, milyen lelkesedéssel fogadták New York liberális szalonjaiban a Fekete Párducok fekete aktivistáit, a marxista forradalmárokat. Ez a lelkesedés viszont a kilencvenes évektől nemigen vagy túl későn mutatkozott meg az eltűnő kisvárosi Amerika, a termőföld-koncentráció és a vidék pusztulásának vesztesei iránt.

Pedig kétségtelen, hogy a hidegháború lezárását követően, a nyílt társadalom és a világfalu megdicsőülésével együtt, a mélyben elindult a szalonok által divatosnak tartott értékek revíziója, ami – vallásoktól és kultúráktól függetlenül – visszakövetelné magának az elveszettnek gondolt önrendelkezést. Az ígéretet, hogy a globális káosz közepette is meghatározhatjuk sorsunkat, és képesek vagyunk józan, életszerű döntéseket hozni a politikai korrektség mítoszaival szemben is.

A munkahelyekre órákat ingázó és túlórákban felmorzsolódó Amerika tehát ezt követelte vissza: a személyes időt, hogy közös dolgait megbeszélhesse, és dönthessen sorsa felől. Ha úgy tetszik, a menekültkérdés, az iszlám világ erjedését követő népvándorlási hullám „csupán” katalizátora, egyértelműsítője, apropója ennek az ellenhatásnak, amely amúgy is ott munkálkodott a politikai és személyes mindennapokban.

Ez az elégedetlenség ott van a slow food mozgalomban, a nagyüzemi mezőgazdaságot elutasító bioélelmiszerekben, a kiköltözésben a városból – illetve az ezekre a vágyakra építő üzleti vállalkozásokban –, vagy a tudományellenességben, a vallások helyét betölteni kívánó kaotikus spiritualitásban, politikai síkon a harmadik világba kiszervezett munkahelyein lamentáló középosztály radikális mozgalmaiban (Tea Party), a globalizáció elitjének katedrálisait ostromló Donald Trump előretörésében. Tünetértékű, hogy mindebből az elégedetlenségből azok, akiknek irányt kellene szabniuk a folyamatoknak, csupán a gasztroforradalmat és a digitális startup vállalkozások urbánus anarchizmusát tették magukévá.

Ezt a földindulást pusztán az idegengyűlölet és a bezárkózás diadalának tekinteni része annak az önáltatásnak, amely Hillary elnökjelöltségéhez és magához az eredményhez elvezetett.

Donald Trump győzelme azt ígéri, ennek a hozzáállásnak befellegzett. Meg azt, hogy a megroggyant középosztály panaszaira, a bevándorlás kultúrsokkjára érzékenyebbé válik a politika. Ezt ígéri, de nehéz elképzelni, hogy a retorikán kívül ez az igény érezhetően meg fog jelenni ebben a vállalkozásban.

Ez a forradalom ugyanis – bár hajtóereje a tömeges elégedetlenség – az oligarchia fülkeforradalma. Jelzi ezt az adóelkerülő, ingatlanmágnás, valóságshow-hős Trump személye is. Mindez azt sejteti, hogy olyan világ felé haladunk, ahol talán ez volt az utolsó esély arra, hogy egy ilyen forradalmi düh erőteljesen megnyilvánulhasson.

Akik a világpolitika színpadán várnak racionálisabb, az ideológia vezérelte külpolitika helyett realistább megközelítést Trumptól, jó eséllyel csalódni fognak. Elég felidézni a győztes jelölt Iránt ostorozó szavait (és Irán mai, igen borongós nyilatkozatát a folytatásról), amelyek a konfrontáció eszkalálódását vetítik előre, miközben Barack Obama elnökségének talán egyetlen egyértelmű sikertörténete az Iránnal való kiegyezés volt.

Nehéz ügy ez, mivel a történtekbe bele van kódolva a csalódás. A középosztálynak – vagy azoknak, akik magukat annak képzelik – az elitellenes mozgalmak vezérei elfelejtettek szólni, hogy az emberek nem ki-, hanem beköltöznek manapság a városokba, mert mezőgazdasági munkásból nem kell már annyi, hiszen a forradalom az agráriumban már a nyolcvanas években lezárult (de legalábbis kevesek kiváltsága lesz ez a kiköltözősdi vagy a biofarm), a kiszervezett munkahelyeikből pedig nagyon sok már nincsen meg, mivel e forradalom mellett zajlik egy kérlelhetetlenebb másik: a robotok revolúciója. John vagy Jane munkáját már sok esetben nem egy szorgos kínai végzi, hanem egy távolról programozott forrasztórobot, amelytől nem tudják visszavenni. Ezzel együtt persze az informatika, a kereskedelem és a szolgáltatások gyökeres, digitális átalakulása is tény.

A nyílt forráskódú programozás lelkes kiáltványa, az 1999-es A katedrális és a bazár ma már nem tűnik annyira helyes próféciának. A katedrális alapelve (kevesen, a forráskódot üzleti titokként kezelve írják a programot) szerint fejlesztett gonosz Windowst például nem sikerült kiütni az anarchista bazár alapelve (sokan, hobbiból dolgoznak a nyíltan publikált forráskódon) szerint fejlesztett menő Linuxszal.

Viszont időközben a nyugati programozók kaptak nagyon sok indiai versenytársat, így valószínűleg kevesebb idejük marad ingyen operációs rendszert fejleszteni. Úgy tűnik, e lehetséges világok legjobbika csupán a dübörgő kilencvenes évek biztató anomáliája volt, amelynek közepette nem illett beszélni az ipar kiszervezésének és a globális versenynek a hosszú távú következményeiről.

Mindezzel kapcsolatban legfeljebb annyi lenne elmondható most a szavazóknak, hogy ha így megy tovább, nyugdíjuk nemigen lesz, de munkájuk sem biztosan, mert ennyi emberre ennek a gazdaságnak a működtetéséhez biztosan nem lesz szükség. Túltoltuk, ez így nem fog menni, hét és fél milliárd emberrel semmiképp.

Ez mondjuk nem tűnik sikeres választási programnak, főleg úgy, hogy a Facebook- és a Google-féle világfaluban mindenhová be lehet látni, és azzal szembesülhetünk, hogy míg néhány embernek az a súlyos probléma, megéri-e idén 4K lapostévére váltani, még többeknek – nem teljesen függetlenül attól, hogy a digitális gazdaság egyik vívmánya, a share economy sikertörténete, az Airbnb egyes helyeken, így Budapesten is meglódította az ingatlan- és albérletárakat – az, hogy hol fog holnap lakni.

Ezért azt gyanítom, hogy az illiberális fülkeforradalmak vezetőinek a felismerése alapvetően eltér az őket lendületbe hozó elégedetlen tömegekétől. Ők inkább egy meglehetősen autoriter kormányzati stílus vagy rendszer visszaállításában láthatják annak esélyét, hogy a politikai pillanat még ebben az egyre kaotikusabb világban is uralható maradjon. Hogyan lehet egy olyan országot vezetni, ahol 246-féle sajt létezik? – csattant fel fel Charles de Gaulle. Egyesek fejében a megoldás, olybá tűnik, a nemzeti együttműködés rendszereként körvonalazódik. Nem kell sokféle sajt – elég egy.

Ők megvetően beszélnek a nyilvánosság erejéről, és annak a tudásnak a birtokában ténykednek, hogy az amerikai álom, a középosztály diadala, az elitek számonkérhetősége csak egy olyan világban elképzelhető, amely erőforrásainak nem szab határt a túlnépesedés, a globalizáció, a tömeges népvándorlás és a korábbi gyarmati világ rohamos felzárkózása. Ahol mindig lehet egy újabb sikerfejezetet nyitni, ha a réginek befellegzett, mert van még hely, szabadon hagyott placc és idő, hogy mindenki saját sikerének kovácsa legyen. Hogy amennyit keres, annyit is érjen.

Mindent vissza, hirdetik szóban, de az egyes választói rétegeknek ideig-óráig megnyugtatónak ható konzervatív retorikai fordulaton túl aligha fognak tudni mást kínálni.

Nem látok persze a jövőbe. Kívánom, hogy ne legyen igazam. Kívánom, hogy Trump beváltsa a hozzáfűzött reményeket, és politikája arról szóljon, amit ígért. Hiszen ennek is megvan az esélye, főleg úgy, hogy konkrét politikai elképzeléseiről nem sokat tudunk.

Ahogy Hannah Arendt is megjegyezte könyvében: minden forradalom célja a szabadság. Az amerikai alapító atyák bölcsessége volt, hogy minden hibájával együtt olyan politikai rendszert hoztak létre, amely garantálni tudta: a forradalom ne falja fel gyermekeit, és e célkitűzés hosszú távon is megmaradjon.

Az amerikai demokrácia és a nyugati világ nagy próbája lesz, hogy amennyiben majd kiderül, Donald Trump forradalmának célja nem ez, miképp reagál majd. Miképp tudja kikövetelni magának azt, amiért lázadt? Miképp tudja visszaszerezni a tőle elrabolt időt? Hogyan tud újra hinni az egyéni szabadság erejében, a helyi közösségek autonómiájának fontosságában?

Érdekes meccs lesz. Itthon sem dőlhetünk hátra a fotelekben a tévékészülékek előtt. A valóságshow-nak vége. Ideje kinyitni a lakásajtót, és kilépni az utcára.

###HIRDETES2###