Aztán jöttek az oroszok, és mindent elvittek – ezt már nevetve mesélte nagypapám, miután elmondta, hogy azután húzott le negyven évet boltosként, hogy a családnak komplett bolthálózata volt Budapesten, autóval jártak, és hajóval hozták nekik az angol posztót. Aztán ahogy hazánkon, úgy rajtuk is átgyalogolt a világháború. Ötszáz éve szinte más sem történik az országgal, mint hogy nagyobb hatalmak átgázolnak rajta, az apróbbak pedig gyengeségét érzékelve marnak bele. Nyilainkat rettegték, győzelmünk emlékére harangozott délben az egész keresztény világ, amely lélegzet-visszafojtva leste, mire megy Hunyadi serege és Kapisztrán parasztjai a pogány ellenében.
Mohácsnál elhagyott az erőnk, a kihunyt lángot pedig csak néha sikerült ideig-óráig újralobbantani. Nyolc esztendő jutott Rákócziéknak, másfél év a márciusi ifjaknak, a pesti srácoknak pedig már csak ugyanennyi hét. Mindhárom szabadságharc közös nevezője a szóban ígérgető és szolidáris Nyugat, amelyhez oly kétségbeesetten szerettünk volna tartozni. Futottunk a hintó után, amelyen a Nyugat ült, elegáns felöltőben. Megannyiszor szánakozva ránk nézett, elmorzsolt egy könnycseppet, majd csúsztatott némi baksist a kocsisnak, és odasúgta, hogy azért csapjon csak a lovak közé. Távolodóban még széttárta a karjait: együtt érez, meg segítene ő, de sajnos vannak fontosabb dolgai is.
Voltak kivételek is: különleges példa erre Bang-Jensen, a fiatal ENSZ-diplomata, aki ’56 magyar tanúinak védelméért az életével fizetett. De ott voltak a nyugatiak ezrei is, akik ételt, ruhát, szállást adtak a magyar menekülteknek. Ha csak pár napra, de ismét felkerültünk a térképre – azt érezhettük, hogy vagyunk valakik. Utoljára ekkor, hatvan éve révedhettünk ebbe az édes tévedésbe. Az ébredés korán jött: 1956-ban a magyar szabadságarcos volt az év embere a Time magazinban, egy évvel később már a forradalmat eltipró Hruscsov.
– Azok tiszteletére, akik meghozták a végső áldozatot: 1959 hőseinek – ezt írta Jens Stoltenberg NATO-főtitkár az ’56-os magyar forradalmi kiállítás emlékkönyvébe Brüsszelben, a szervezet főépületében, miután meleg szavakkal megnyitotta a tárlatot. Hogy rosszindulatból vétette volna el az évszámot, kizárható: az ünnepségen jelen volt édesapja is, aki történetesen ’56-ban Bécsbe rohant a magyar menekülteken segíteni. Ahogy az sem valószínű, hogy tíz éve Bush elnök szándékosan keverte volna össze az 1848-as és az 1956-os forradalmat az utóbbi évfordulóján tartott washingtoni rendezvényen. Nem, itt egészen másról van szó: arról, hogy saját szövetségeseinknek sem számítunk igazán. Mindig akadt valaki, aki elmagyarázta, hogy a hintóban ülő elegáns úr csak azért nem akart minket megismerni, mert roppantul el volt foglalva, és egyébként is túl sokan futnak a kocsija után. Király Lindánál apja próbálta eltüntetni a baki nyomait, Busht az Index mentegette. Ami Stoltenberget illeti: kedden vették észre az elírt évszámot a feltűnő helyre kitett emlékkönyvben, szerdára már valaki eltávolította a kínossá vált kiadványt.
Ne rontsuk el a viszonyt a nagyokkal! – olvastuk, hallgattuk eleget. Persze hogy kik a nagyok, eléggé relatív. Magáról a NATO főépületéről inkább jut az ember eszébe a nyugdíjfolyósító az Árpád híd lábánál, semmint hogy ez volna a világ legerősebb katonai szövetségének központja. Stoltenberg azt is elmondta, hogy a világ legerősebb katonai szövetsége megunta az oroszok provokációját, ezért – ki tudja, mennyi tárgyalgatás után – négyezer embert küld elrettentésül a balti államokba és Lengyelországba. Moszkva ennek több mint tízszeresét mozgatja, hogy készenlétben tartsa a NATO erőit. Lehet, hogy az eljelentéktelenedés érzete nem csak minket sújt?
